Fénynyalábokat vetített a lámpa az útra, szentjánosbogár fények villantak szelíd, elmélkedésszerű gondolatokban. Csaba testvér, vezetés közben, budapesti városmissziói élményeiből osztott meg. A diszkó-szerű, gyér fényű pincében vajon miért kuporogott szorosan a fal és egymás mellett többszáz fiatal? Mint nagy veszély idején riadalomban? Miért abban a fénytelen alagsori kápolnában érzik jól magukat az út- és célkereső széparcú reménykedők?

Próbálnám a nap történéseit, gondolatait jól emlékezetembe vésni, elmaradok a „miképpen tovább”- gondolatnál. Hogyan lehet szeretettel, és összefogással életeket világra segíteni, megtartani figyelő jósággal óvó közösségben? Egy értékváltó jelenben; szemléletmód - és még mi minden – alakításával?

És közben a Böjte Csaba alapította Dévai Szent Ferenc Alapítvány kovásznai Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központját igyekeztünk bejárni. Idillikus környezetben, parkminőségű kertben áll az emeletes, egykor nyaralóház, amelyben az államosítás után is, a közelmúltig tanintézmény működött. Tavaly indították el a központot, de a munkálatok nagy része főleg idén készült el, és az emeleti átalakítások még folytatódnak jövőben is.

A gondozottak második tanévet kezdték a Kolozsi házaspár vezetésével. Jelenleg harminckét gyermek talált otthonra, közülük tizenketten napközisek.

„Ez a ház 10000 ember összefogásából, bizalmából született, mert ennyien adták 2005-ben az 1% adójukat az alapítványnak. A felújítási, felszerelési költségeket részben a győri Szeretetnapok adományából álltuk, ezért is a Háromszéken született, Győrben vértanúhalált halt Boldog Apor Vilmosról neveztük el ezt a gyermekvédelmi otthont.”

Nagyon csendes volt a késő este. Sok kiscipő sorakozott a polcokon és tanszerek a tanulószobában. Ünnepre készült másnap, így idejében pihenésre tért a ház apró népe.

Esti imára a tavasszal elkészült kápolnába indultunk. Pincekápolna, katakomba-emlékezetű.

„Kápolnát építettünk, hogy Istenhez vezethessük gyermekeinket. Mi székely férfiak, egyetlen boldoggá avatott székely vértanunk, Apor Vilmos tiszteletére építettünk egy kis kápolnát. Pincehelyiségből alakítottunk át, kihordtuk a törmeléket, lepucoltuk a falakat. A köveket, téglákat kifugáztuk, majd homokba ágyazott téglaburkolatot kapott a padló. Egyszerű, egy kissé durva, katakomba jellegű a kápolnánk, de szentély, és remélem, hogy a gyerekeink sok-sok imája meg fogja szentelni munkánkat” – olvasom az alapítvány férfi tagjaival szervezett májusi lelkigyakorlat beszámolójában.

A gyermekek imája már a szentelési rítus előtt is megáldhatta a helyet: szent, és fohászra, leborulásra indító liturgikus tér, mely tompán kihangosítja a kérelmet. A falban faragott ajtójú tabernákulum. Andezit kövek bélelik – látványában, mint a betlehemi barlang. Meghatódottságunk elhevert a termésköveken, de téglamennyezeten túlra ért, az alvó gyermekeket Óvó felé simogató pillantásunk. Másnap ugyanez az érzelem áramlik. A győri püspök atya áldását követően. Kovács Gábor esperes, kovásznai plébános meg is fogalmazta, bár az élmény megrendítette. Apor püspök-vértanú pincébe menekítette a rábízottakat, mi szavakért, a leírható, kimondható magyarért küszködünk a keleti végeken. „A mélységből kérjük – az ősök karddal-vérrel védték meg a népet – mi imádsággal tudjuk megmenteni.”

„El ne csüggedj, meg vagy áldva” – hallottuk Antal atya verséből a szentmise után, és lélekbe énekelték a legkisebbek a pincekápolnában a kérelmet Boldogasszonyhoz, „régi, nagy pátronánkhoz.”

Dr. Pápai Lajos győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iskolabizottságának elnöke, és Apor Vilmos utódjaként a „tényközlő tanúságtétel, az evangélium” nem csupán hirdetője, tettekre váltója a Szent Ferenc Alapítvány tevékenységeiben. Számára Apor püspök a jó pásztor, aki vértanúságával valóban életét adta juhaiért. És Győrben minden tavasszal Szeretetnapokon váltják tettekre a segítő akaratot. Ami megáldódik, és tárgyi megvalósulásai megszentelődnek. A Kárpátok lábainál is.

Mielőtt elköszöntem Kovásznán Csaba testvértől, kértem: találjunk egy jellemző gondolatot a Boldog Apor Vilmos, az egyetlen kanonizált székely vértanú emlékének ajánlott gyermekvédelmi központ és kápolna áldó szertartásaira. Annyit mondott: jelkép.

Mi lehetne jelképesebb valóság annál, hogy a kovásznai templom Szent István-titulusú. És amikor a győri püspök érkezését jelezte az üdvözlő ének, szem nem maradt szárazon a helyi közösségben. Egybeért múlt, jelen, jövő. A vértanúság-emlékezetű múlt, a győri értékmentő jelen, és a Csaba testvér hitével tervezők jövő-reménye.

Lehetne rá találóbb szó, mint a jelkép? A Kárpát-medence legkeletibb városában, a Kárpát kanyarban életre kelt egy otthon, amelyben biztonságra lel a jóság jegyében az árva, aki kenyeret kér – az egyre többől, aki kinyújtja kezét a mindennapiért. Kovács Gábor helyi plébános szavaival: a gondoskodó a szeretet nevében ad kenyeret, jó szót”, azzal a bizonyossággal, „az imádkozó ember nem marad magára.”

Molnár Melinda

Fotók: Márton Katalin

 

{zoomcat catid=303}