Rólunk írták - Sajtó
Találatok: 2608

Bővebben: Máris nagy az érdeklődés a Szent István-terv irántBöjte Csaba ferences szerzetes Csíksomlyón mutatta be az általa kezdeményezett Szent István-tervet. Ennek legfőbb célja a közösségek erősítése, a térségfejlesztés és az, hogy figyeljenek egymásra az emberek.

Tündérkert-projekt, roncsházprogram, felnőttképzés – címszavak a Szent István-tervből. Böjte Csaba atya programja az egész Kárpát-medencét célozza vidékfejlesztő és közösségteremtő szándékkal. Terve iránt máris nagy az érdeklődés.
A terv szerint a munkanélküliek, szociális segélyekre szorulók Tündérkert építését, azaz a közterületek rendbetételét segítenék. A düledező házak újjáépítését támogatná a roncsházprogram, a felnőttképzések pedig azoknak segítenének, akik otthon gazdálkodnának.
A Facebookon olvasható, majdnem másfél újságoldal terjedelmű terv így kezdődik: „Az elmúlt években bejártam széltében-hosszában a Kárpát-medencét, és észrevételeimet, gondjaimat három csoportban fogalmazom meg”.
Az egyik: „nagyon sok gond, probléma van”, „nagyon sok seb is éktelenkedik szülőföldünkön”. „A tények sokszor elkeserítőek, a feladatok sokak szerint meghaladják az erőnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten, hogy a folyamatosan pergő hétköznapok szétmarják rendezett világunkat. Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni lassan olvadó értékeinket, hanem megőrizni, alázattal továbbépíteni társadalmunkat, mindazt, mi számunkra fontos, mit őseink ránk hagytak, mi életünk részeként meghatároz bennünket.”
Ebből a helyzetből kiindulva fogalmazza meg Csaba atya javaslatait, az első részt, melyben tágabb környezetünk gondjaival foglalkozik, a „Tündérkert projekt” cím alatt foglalta össze. A második rész a „Roncsház program” nevet kapta, ebben a sok egyszerű ember életét megnyomorító lakáskörülmények javítására, életterének megszépítésére irányuló gondolatait próbálta megfogalmazni. Az utolsó részben egy átfogó „Kárpát-medencei népnevelés” beindítását javasolja, „mely a vágyainkat, álmainkat olyan értékek felé irányítaná, mely valóban boldoggá tudna tenni bennünket, és melyek eléréséért nem kellene egymásnak vetélytársai legyünk”.
Böjte Csaba kifejti néhány konkrét elképzelését mindhárom programmal kapcsolatban. S ha olyan szív-lélek, tettre kész, másokon segíteni hajlandó, a közösségért is áldozó embereket sikerülne elképzelése mögé felsorakoztatni, mint ő maga, az elképzelések nagy részét (sokhoz állami és helyi támogatás is szükséges volna) sikerülne megvalósítani.
kitekinto.hu
Rólunk írták - Sajtó
Találatok: 1829

Bővebben: Merjük megosztani, amink van – interjú Böjte CsabávalBöjte Csaba új könyve a Tízparancsolatot járja körül, aminek átgondolása különösen aktuális nagyböjtben. Az Argentínából éppen hazatért szerzővel, Csaba testvérrel beszélgettünk.

– Miért járt Argentínában?
– Missziós szerzetes vagyok, ez a dolgom, elmenni a világ végére is: hirdetni az evangéliumot. Argentínában körülbelül negyvenezer magyar él, többnyire Buenos Airesben. A legtöbben az első vagy a második világháború után emigráltak. Az ottani fiatalok már második, harmadik, sőt negyedik generációs magyarok. Sem protestáns, sem katolikus magyar lelkipásztoruk nincsen, engem hívtak nagyböjti lelkigyakorlatot tartani.
– Összetartó gyülekezettel találkozott kint?
– Aki nem járt még olyan helyen, ahol a magyarság szórványban él, meglepődne, hogy milyen életerős, kedves, nagyszerű emberek élnek ott, és nagyon aktívak, például öregotthont tartanak fenn idős magyaroknak, amit összefogással, téglajegyek vásárlásával hoztak létre. Minden magyart – akár volt pénze, akár nem – befogadtak Isten nevében. Azt hiszem, hogy ezt mi sem Erdélyben, sem az anyaországban nem tudtuk megvalósítani. Magyarországon is megirigyelhető, komoly kulturális központjuk van, s nem állami pénzekből tartják fenn. Működtetnek egy iskolát, ahol a magyar gyerekek szombatonként a szülőkből verbuválódott tanároktól tanulnak magyarul, ismerkednek a magyar történelemmel, földrajzzal. A Szent László Iskolában most volt a tanévkezdés, úgy hatvanan gyűltek össze a múlt szombaton. A gyerekek „érettségiznek” is, nagyon komolyan veszik a tanulást, a talpraesett „tanárokat” pedig nagy szeretettel látnám akár Erdélyben, akár Magyarországon. Az idősebbeknek is van klubjuk, találkozóhelyük, bibliaórájuk. Mindennap volt legalább két-három program, amin részt vettem.
– Minden évben járja a szórványmagyarságot?
– Argentínában most voltam először, de jártam az Egyesült Államokban, Ausztráliában is misszióban. Én azt gondolom, hogy a történelmi, politikai viharokban elsodródott magyarok is a testvéreink. Az USA-ban az előző népszámláláson többen vallották magukat magyarnak, mint Erdélyben!
– Argentínában a böjtre hívták. Milyen tanácsokat adna erre az időszakra?
– A mi Urunk, Jézus Krisztus negyven napra visszavonult a pusztába, hogy átgondolja az élete nagy kérdéseit. Ezekben a napokban mi is egy kicsit vonuljunk vissza a világtól, hogy a magunk kérdéseit feltegyük. Milyen a viszonyunk a családunkkal, a gyerekeinkkel, a népünkkel, a hivatásunkkal, a munkánkkal? Ott vagyunk-e, ahová Isten valóban szeretne állítani bennünket? Az életünket meghatározó kapcsolatokat ne csak átgondoljuk, hanem hozzunk döntéseket, és változtassunk, amiben meglátjuk annak szükségességét.
– Mi többségében „jóllakott” keresztények vagyunk. Mit gondol, mi választ el bennünket leginkább attól, hogy valóban készüljünk a húsvétra?
– Németországban mondta nekem egy idős pap bácsi, hogy az egész Nyugat túl jól van lakva, inkább egy délutáni sziesztához hasonlít a mostani életünk, ugyanakkor ennyi éhes ember a világon még talán sosem volt! Az lenne a jó, ha mernénk a kenyerünket megosztani, ahogyan Jézus mondta, az éhezőkkel. Argentínában nyomornegyedekbe is elvittek, s merem állítani, hogy Erdély legeldugottabb, leglepusztultabb putrija nem néz úgy ki, mint az! Megkérdeztem, hogy hány ilyen több ezer fős telep van Buenos Airesben. Azt mondták: kétszáz… Az emberiség egy nagy része olyan hihetetlen lelki-szellemi-anyagi nyomorban él, mint a középkorban, egy jelentős része pedig dúskál. Mindannyian érezzük ennek a visszásságát, és ez belső nyugtalanságot szül. Meg kell próbálnunk tenni valamit. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, kezdjük kicsiben: takarítsuk ki a házat, aztán menjünk ki az utcára, tisztogassunk ott is, szedjük fel a szemetet. És tisztítsuk meg a lelkünket, az életünket is.
– A most megjelent Iránytű a végtelenhez című könyve azzal kezdődik, hogy a parancsolatok a szabadság útjelző táblái. Nem hálátlan feladat ma a parancsokat emlegetni?
– Nem kell új dolgokat kitalálnunk! Több ezer éves útjelző tábláink vannak, igazából csak ezekről kéne leverni a port! Számomra ez a könyv a legfontosabb az összes közül, mert a szeretet parancsáról szól. Úgy érzem, hogy ami életemben jó és szép van, az azért lehetséges, mert valamikor megismertem ezeket az isteni parancsokat. Amennyire sikerült betartanom azokat, annyiban értékes az életem; szabadságként éltem meg Isten tanácsait, parancsait.
Mindig úgy fogalmaztam, hogy boldog az, aki tisztelni, szeretni tudja a szüleit, és biztos, hogy boldogtalan, aki még a saját szüleivel sincs jóban. Boldog az az ember, aki tiszteli más javait, nem hajtja őt a kapzsiság, a lopás vágya, és még sorolhatnám a parancsolatokat! Nagyon remélem, hogy a könyvben ezt a megközelítési módot sikerült átadni az olvasóknak.
– Hogyan lehetne eljuttatni ezt az üzenetet a nem hívőkhöz?
– Amikor az első könyvet megírtam a Hiszekegyről, úgy éreztem, fölösleges volt: hát ki olvas ma hittankönyvet? A legnagyobb megdöbbenésemre már több mint 35 ezret eladtak belőle. Valaki viccesen azt mondta, hogy többen olvassák, mint a Harry Pottert. A mai ember is gondolkodik. Én nem érzem, hogy sikerrel járt volna az a népbutítás, ami az utóbbi időben a médián keresztül árad felénk. Sőt, már korábban, az az átnevelés, amit a kommunista rendszer próbált elérni, mint a kártyavár, úgy omlott össze: 1990 után Oroszországban, Romániában egymás után nyitották a nagyobbnál nagyobb, szebbnél szebb templomokat. Én hiszek abban, hogy képesek vagyunk szellemileg, lelkileg megújulni.
– Miből fakadhat újrakezdés?
– Az emberiség életében az igazi nagy reneszánszok, újrakezdések mindig a befelé fordulásból, az imádkozásból indultak. Mint ferences szerzetes mondhatom azt is, hogy a reformáció a maga puritán egyszerűségével egy új színt, megújhodást hozott egész Európában. Persze az lett volna jó, ha ezt valahogy egységbe tudtuk volna gyúrni, vagy akár most tudnánk a keresztény egyházak közt a határokat átjárhatóbbá tenni. Lehet, hogy az idősebb paptestvérek megbotránkoznak, de én azt mondom, hogy a 60-as évek végén a hippikorszak is egyfajta ébredést hozott, hogy nem a frizura a fontos, hanem az ember akár egy szakadt farmerban le tud ülni a földre, és jókat tud beszélgetni a testvéreivel! Hiszem, hogy a XXI. században is megérett rá az idő, hogy a dolgokat a helyükre tegyük. Ne legyünk rabjai az anyagiaknak! Az anyagi javaink legyenek eszközök az életünkben, ne a megszerzésük legyen életünk célja!
Kóczián Mária
Fotó: Petrik András
Rólunk írták - Sajtó
Találatok: 2044

Bővebben: A remény házaiA Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes által létrehozott gyermekmentő szervezet célja Erdélyben, az embertelen körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása. Böjte Csaba és munkatársai áldozatos munkájának köszönhetően mára már 2000 gyermek nevelkedik az intézmény valamely otthonában, megmenekülve a mérhetetlen nyomor jelentette kilátástalan sorstól – ebből Déván 150, különböző korosztályú és nemzetiségű gyermek.

 

61. oldal / 83