Meglátogattam a drága jó Antal atyát. Számomra mindig nagy élmény vele találkozni. De most, egy hosszú ausztráliai út után különösen nagy élményt jelentett leülni a 96 éves atyának a beteg ágyához. Több, mint egy hónappal ezelőtt, olyan szerencsétlenül esett el az idős atya, hogy lábszárcsontja három helyen is eltörött. Az orvosok egy csövet helyeztek el a beteg csont mellett és így rögzítették, zokszó nélkül viseli a fájdalmakat. Több, mint egy órát beszélgettünk és ami számomra a legdöbbenetesebb volt, hogy az idős szerzetes szinte nem is akart válaszolni arra a kérdésre, hogy ő hogy van. Amiről ő beszélni akart, az a gyermekekről szólt és az én pappá szentelésem 25 éves jubileumának az ünnepéről, amelyet ő szeretne megszervezni. Többször elmondta, hogy mennyire hálás mindenért, hogy a gyerekzsivaj pezsdítő forgataga, belőle, a száraz fából virágot fakasztott, hisz írásai, könyvei, a kommunizmus hosszú éveinek kényszerű hallgatása után, itt a gyermekek között, a szászvárosi kertben fakadtak fel belőle. Mindenről beszéltünk, de legtöbbet az általa nekem tervezett ünnepségről! Persze egy szóval sem említette, hogy 25 éves papi jubileumomra kis nyugdíjából székely kaput akar állíttatni, a nemrég visszakapott államosított iskola és a templomot elválasztó kerítésre.Csendben hallgattam az atya elismerő, dicsérő szavait, és újból és újból próbáltam megkérdezni: "de te hogy vagy, fáj-e a lábad?" Az atya magáról nem beszélt. Elkezdte dicsérni az orvost, a dévai kórházat, ahol őt nagy szeretettel megműtötték. Elmesélte, hogy román nyelven egy köszönő levelet fogalmaz az Egészségügyi Minisztériumba, amiért a román orvosok ilyen jóságosak, figyelmesek és gyöngédek! Kitüntetésre szeretné felterjeszteni az őt műtő orvost, akit amúgy meghívott az ő asszisztensével Szászvárosra, hogy kóstolják meg az ő általa ültetett cseresznyefa finom, ropogós gyümölcsét. Meg kell köszönnünk az orvosok munkáját, mondta nagyon bölcsen - hogy érezzék a megbecsülést, mert akkor talán nem fognak vágyni elmenni a messzi idegenbe! Antal atya végül azt is elmondta, hogy az orvos a röntgen felvételeket látva kétszer is keresztet vetett, és azt mondta, hogy számára is csoda, hogy ilyen szépen összeforrtak a csontok! Antal atya két hét múlva az orvosi áldással talpra állhat. Jó volt hallani, hogy alig várja, hogy ez megtörténjen, mert első útja az oltárhoz fog vezetni, ahol első szentmiséjét hálás szívvel az orvosaiért fogja felajánlani.
Olyan döbbenetes, mi fiatalok folyamatosan saját gondjainkkal, fájdalmainkkal, sérelmeinkkel vagyunk elfoglalva, és ez az idős, sok szenvedésen, megaláztatáson átment szerzetes még most is tisztán kilát a fejéből, jóságosan észreveszi, meglátja a körülötte élő emberek gondjait, örömeit és válaszokat, megoldásokat keres rájuk! Szülőfalujában, Küküllőkeményfalván kultúrház létesül. Olyan megható, hogy ez a beteg, szenvedő ember nem a saját gondjaival van elfoglalva, hanem azzal törődik, hogy könyve, pénze legyen a létesülő kulturális intézménynek. Ő maga is, bár csak egyetlen ujja mozog, mégis könyvet ír mert van üzenete, mondanivalója a tőle több generáció távlatban élő testvéreihez.
Jó volt hallani, ahogy nagy szeretettel beszél az ő drága szülőfalujáról! Közbe-közbe elhallgatott és hallatszott ahogy ver csendben a szíve. Egy szív, mely 96 éve duruzsol, dobog, durva számítások szerint: 96 x 365 x 24 x 60 x 60. Kiszámíthatatlan sok dobbanás! Csodálatosak Isten művei! Ezt a szívet Isten álmodta meg, indította el és tartsa működésben! Ehhez viszonyítva mindez, mit mi emberek alkottunk mennyire silány, törékeny, esendő! A közel egy évszázad alatt, mennyi mindenen keresztül ment ez a szív? A félelem, a szorongás hányszor szorította marékra, vagy a remény, az öröm, a boldogság hányszor pergette fel maximumra, ezt a csodálatos izmot, és lám lám ma is működik, csendesen, békességben, végzi alázattal az Isten által kirendelt feladatát! Antal atyában a jó Isten nekünk ajándékozott 96 év szeretetet és jóságot, megmondhatatlan sok szentmisét, imádságot, felbecsülhetetlen értékű irgalmas feloldozást, vigaszt a bűnbánatnak, jó szót, szeretetet.
Antal atya, Isten csodálatos, szép ajándéka. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte! Ezt a mondatot Antal atya ágya mellett ügy érzem, hogy átírhatom: Isten úgy szerette az árva gyermekeket, hogy nekünk adta a drága Antal atyát, aki tíz évvel ezelőtt megkeresett és alázattal így szólt hozzám: "Nézd fiam, aranyam, ezüstöm nincs nekem, de ahány napot Isten nekem ad, azt én mind neked adom. Tudod, nekünk nem engedték a kommunisták, hogy Isten országát építsük, de te menj és építsed az otthonokat a gyermekeknek, én itt Szászvároson helyettesítelek!" És valóban Antal atya télen, nyáron, egészségesen és betegen folyamatosan helyettesített. Amikor ő felkeresett, csak Déván és Szászvároson volt gyermekvédelmi otthonunk. Jelenleg 76 helységben 2340 gyereket gondozunk. Ezt a szép munkát nekem tulajdonítják, mert mindenki csak engem hall beszélni, de én tudom, hogy csak a jéghegy csúcsa vagyok, a víz alatti rész mely felemelt, az Antal atya. Ő nem beszél és nem látszik, de az ő igenje, áldozata nélkül nem születhetett volna meg ez a sok otthon, nem törölhettünk volna le annyi gyermek arcáról könnycseppet, nem igazíthattuk volna oly sok száz gyermek szájacskáját a sírás helyett vidám, drága mosolyra. Igen, Antal atya 90 év fölötti szolgálata lehetővé teszi azt, hogy segíthetünk! A tegnap éjjel az orotvai erdőből felhívott egy nő, hogy férje megakarja őt ölni, és kint az erdőben bujkál három tíz év alatti gyermekével. Én, mivel szabad voltam és dolgozhattam, szóltam azonnal azon a vidéken szolgálatot teljesítő, dévai házból kinőtt nagyfiúnknak, ő autóba ült, és így az Antal atya áldozatából is született gyergyói házunkban, fehér paplanos ágyban ringathatta álomba ez a szerencsétlen asszony a gyermekeit.
Az atyát hallgatva, az volt az érzésem, hogy fürdök valami tiszta, nemes, egyszerű jóságban. Sokat beszélgettünk, majd elválás előtt megszorította a kezemet, és huncutul rám kacsintva ezt mondta: Emlékszel Csaba fiam, minden tavasszal megkértelek, hogy fényképezzél le a virágzó cseresznyefáim alatt, és arra kértelek, hogy ha netalán meghalnék, akkor ne virágot rakjatok a koporsómra, hanem azt a képet az általam kilencven évesen ültetett fák virágaival. Látod, az idén eltörtem a lábamat, nem tudtunk fényképet készíteni kint a kertben, ezért most már muszáj megvárjam a jövő évi cseresznyevirágzást.
Szeretettel, Csaba t.
Déva, 2014. május 29.
