Csodálom a szántóvető embert, ki hitével meglátja a fekete földbe hulló száraz magban az érett búzakalászt, s szövetségeseivel, a mindent átölelő áldott napfénnyel és a tavaszi esővel, jóságosan életet fakaszt! A földműves bölcs, ismeri az Isten adta vágyat, mi nemcsak őt, de mindent az ég alatt mozgat, késztet, hogy táplálja magát, csirát fakasszon, bőséges gyümölcsöt hozzon fajtája szerint! A paraszt nem állja útját a természetnek, hisz azt mi nélküle is születne, azt ő szorgalmas alázattal támogatja, kisebb testvére lesz a magnak, gondozza figyelmesen, s mivel jóságosan szolgál, a mag érett búzakalásszal hálálja meg a fáradozásait!A kézműves meglátja a gerendában a deszkát, és a finom deszka lapokban a bútort, a széket, az asztalt! Szövetségeseket keres, az éles fűrészt, kemény acélú gyalut, szétvág, majd enyvvel összefog, alkot, gyarapít, gazdaggá tesz, lelket lehel a kidöntött fába! Szorgos munkája bölcs, de egyszerű is, hisz azt a szépet látja s láttatja meg, erősíti fel, mi amúgy ott van a fában! A kivágott deszka darabon, az átlátszó kemény lakk alatt felragyog a fának gyönyörű erezete, megszületik a nemzedékeket befogadó, a családot nagy hajóként az időben hordozó, a házat otthonná tevő bútor!
Csodálom a péket, a szabót, az orvost, a mesterembert, a tudóst, a művészt, ha bölcs urai a mesterségüknek, ha képesek alázattal, céljaik elérésében társakra találni, eszközöket használni, s ha kisebb testvéri alázattal akaratuk nem más mind szolgálni, szépíteni, nemesíteni, munkával mások vágyát beteljesíteni, felhozni a mélyből az igazgyöngyöket!
Talán mindannyiuk közül legjobban a tanítót csodálom, ki magát az embert szolgálja, segíti a kibontakozásban az Isten adta magot, a szent ajándékot, a gyermeket, akit maga a Teremtő tarisznyált fel! A tanító szövetségese a türelmes alázat, a bizalom a határozott atyai szigorban, a határait feszegető gyermek sokszor meglepő vázlatainak kuszaságát túlélő remény és a jókedv, mellyel várja a nagy Alkotó, a gyermekbőrbe álmodott remekművének születését! A gyermek amikor megérkezik, nem fehér tábla, az ő szívét Isten sűrűn teleírta, léte az emberek imájára küldött atyai válasz, egy lezárt, értékes csomag. Csak a tanító méltó feltörni a pecsétet, segíteni kibontani a levelet, de melyet egyedül a küldönc betűzhet ki! Sok vázlat után születik a remekmű, az az alkotás mit Isten belénk álmodott!
A te dolgod tanító, hogy a Teremtőtől hírt hozó ne csüggedjen, ne dobja el olvasatlanul az atyai levelet. Tápláld a hitet a rád bízott ifjúban, hogy bizalommal elcsendesedve, önmagába fordulva megértse, hogy az ő élete maga az isteni üzenet! Isten úgy szerette a világot, hogy őt, az Ő szeretett gyermekét megteremtette, s áldásként Teremtőnk drága, gyógyító jó szavaként küldi a világba! A rád bízott gyermek dolga, nem az általad leadott leckék vég nélküli magolása, nem az évezredes emberi tudás határtalan labirintusában való bolyongás, hanem az, hogy Teremtőnk áldása, jó szava, gyógyító, simogató jelenléte legyen testvérei számára! S ha benne ez a felismerés megszületik, ha megérzi, hogy milyen jó ízű jónak lenni, akkor maga indul el, hogy kihegyezze ceruzáját, képezze, formálja önmagát, s beteljesítse Isten adta drága hivatását! S ekkor a tanító hátradőlhet, mint a szántóvető ember, ki boldogan gyönyörködik a szélben ringó búzatáblában, mert a többit a csendesen csordogáló idő már nélküle is bevégzi!
Szeretettel, Csaba t.
2o14. nov. 6.
