Karácsony ünnepére készülve, figyelmünk az isteni irgalomra irányul. A mennyek országából az isteni személyek nem néznek lesajnálóan a földön bűnökben vergődő emberiségre, hanem a karácsonyi csendben Krisztus közénk jött, hogy feltétel nélkül szeressen! 

A szentírás szavai szerint: Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte! Karácsony, a cselekvő szeretet ünnepe! Jézus Krisztus nem beszél, hanem szó nélkül közénk jön, emberré lesz! Nem bölcs, erkölcsös szentenciákat küld prófétája által az igazságot legjobban ismerő Isten, és nem távolról ítélkezik kénköves villámokkal Ő, aki erkölcsileg feddhetetlen, hanem irgalmas szeretettel közénk jön, kiüresíti önmagát és gyermeki szeretettel átöleli Máriát, Szent Józsefet, a jó pásztorokat, a napkeleti bölcseket, mindenkit ki feléje tárja karjait! A betlehemi kisded nem erkölcsi teljesítményeket mérlegel, és nem is a betlehemi barlang komfortját elemzi ki, hanem irgalmas szeretettel átölel és hozzánk bújik, mint anyjához a gyermek. Csodálom ezt a végtelen isteni irgalmat, mely tisztára fürdeti a bűnöst s mely egészen biztos, hogy engem, bukdácsoló embert, az egész világgal egyetemben jobbá tett, tesz!  Az irgalom világunkat életben tartó egyik legfontosabb Isteni ajándék!

Isten irgalmas jóságára nézve, mi is kívánjuk meg ezt a szép, értékes erényt, szelíden kérjük Mesterünktől belőle, mint a gyermek az édességet evő társától a vágyva vágyott finomságból. Határozzuk el és akarjuk megismerni, magunkra ölteni ezt a szép isteni vonást, mely az ő viselőjét egy olyan tiszta békével, örömmel, erővel ruházza fel, melyhez foghatót egészen biztos, hogy a mások felett kérlelhetetlen törvényekkel uralkodó ember soha nem ismerhet meg!

Életemben sokszor megadta az Isten, hogy megfürödhetem az irgalmas szeretetben! Talán egyik legszebb ilyen élményem, a teológián az első napokban ért engemet. Kisé szégyenkezve vallom be, hogy gyerekként soha nem ministráltam, szolgáltam az oltár körül, így Gyulafehérváron, mikor mint B betűsként a névsor elején lévőként már az első héten beosztottak, hogy a börtönt viselt, szentéletű Jakab Antal püspök úrnak ministráljak, nagy bajba kerültem! A püspök úr reggel korán misézett a kis kápolnájában, ahol Márton Áron is a házi őrizet hosszú évei alatt rendszeresen misézett, egy csodálatos szent helyen, ahova szinte csak lábujjhegyen mertem belépni. Szépen beöltöztünk a szentmisére, és mikor kimentünk az oltárhoz, akkor láttam, hogy csak ketten vagyunk a kápolnában. A szentéletű főpap el is kezdte szép latin nyelven az énekes szentmisét. Én voltam a ministráns, a "nép", nekem kellett volna szépen válaszolgatni a szentmise megfelelő helyein. Sajnos, én énekelni nem tudok, latinul sem tudtam, a nagy csatos misekönyvben sem tudtam eligazodni, így a válaszaim nagyon vontatottak, "dadogósak" lettek. A püspök úr végtelen türelemmel, minden egyes alkalommal megvárta, hogy én összevissza lapozva kikeressem, majd nyökögve felolvassam a számomra érthetetlen sorokat. Ha sehogyan sem boldogultam a nagy könyvben, akkor ujjával szelíden mindig megmutatta a rám eső sorokat. A mise végén, a főpásztor letérdelt és szépen hosszan, csendben imádkozott, én is ott térdeltem mellette, de már azt sem tudtam, hogy jövök, vagy megyek a teológiáról, fel voltam készülve arra, hogy, mint buta analfabétát szépen elfognak küldeni haza! A püspök úr felállt és csontos kezét vállamra téve csak annyit mondott, hogy: fiam, várjon meg itt! Elment a szobájába, én csendesen vártam az ítéletet, huszonöt éves katonaviselt ember voltam, tudtam, hogy a világban az ember teljesítményét értékelik, és aszerint kérlelhetetlen szigorral minősítik az embert!

A  hosszú, visszhangzó folyosón a püspök úr lépéseit szorongva hallgattam, lábát kissé húzva, csoszogva jött. Csak később tudtam meg, hogy évekig, lábán bilinccsel, láncos vasgolyóval élt a börtönben, és megszokta, hogy csak lassan, lábát a földön húzva járjon, hisz így kevésbé vágott húsába a vaspánt, a szabadulása után is megmaradt ez a megfontolt mozgása. A legfőbb elöljáróm lassan jött a folyosón és én fel voltam készülve arra, hogy teljesítményemet értékelve elfog küldeni! Megérkezett, de nem ítélt el, hanem a kezében egy szép mosolygós narancs volt, melyet végtelen jósággal felém nyújtott, és szelíden megköszönte a szolgálatomat. Akkoriban, - 1983. szeptemberében - a kommunizmus kellős közepén, a narancs talán még a fehér hollónál is ritkább finomság volt. Kijöttem a püspöki palotából kezemben a naranccsal, és a székesegyház előtt szívemben viharzó gondolatokkal letérdeltem, és hálát adtam a nagy Istennek ezért az életemet meghatározó, szó nélküli tanításért! Akkor és ott világosan éreztem, hogy ez az irgalmas Isten útja, ez az az út melyen én is szeretnék járni, mely nem ítélkezik hanem szeret, mely jósággal, bizalommal lehajol a legkisebbekhez is, tudva azt, hogy nem ítéletre, hanem irgalmas, tanító türelemre vágyik az ember ezen a földön! Kicsinységem jóvoltából, a boldog emlékű püspököm talán életem egyik legfontosabb, mindennapjaimat meghatározó tanítását adta, megmutatta az irgalmasság gyógyító erejét, csodálatos boldogságot adó, minden embert jobbá tévő végtelen hatalmát! Valóban így igaz, mert akkoriban egy hétig ministráltunk szerre a püspök atyának, és én másnap reggelre biza szinte kívülről megtanultam a nagy latin misekönyvet, így hétvégére már ha nem is énekelve, de szépen tudtam válaszolni nagy püspökömnek, az irgalmas Istent dicsérő könyörgéseire! 

Mennyei Atyánk, bután vagdalkozó rossz testvérekként kérlelhetetlen gyűlölettel ítélkezünk egymás felett, pedig mi magunk is oly nagyon rászorulunk az irgalmas, gyógyító szeretetre! Drága karácsonyi ajándékként engedd, hogy megtapasztaljuk irgalmad gyöngéd, gyógyító érintését! Kegyelmeiddel árassz el, hogy végtelen szeretetedtől megittasodva, mi is bátorodjunk fel Jézus tanítása szerint hetvenszer hétszer megbocsájtani, akár átdöfött szívvel is szépen, türelemmel szólni a másikhoz, botladozva is a szeretet útján járni, a te életet adó kezedet fogva! Irgalmas Isten, légy tanító Mesterünk, segíts, hogy megízleljük azt a végtelen édes örömöt, mely az irgalmas szeretetben gyógyuló, kibontakozva növekvő ember osztályrésze! 

Kisebb testvéri szeretettel,

Csaba t.