A következő történet nagyon sokat jelentett nekem:

Mikor felszenteltek pappá, kihelyeztek egy eldugott kis faluba. Oda voltam s vissza, hogy mehetek. Az ember hat évig toporzékol egy helyben a papneveldében, mint a kifutóban a lovak, amik ha lehet vágtatni, vágtatnak ezerrel... írtam egy hatalmas székfoglaló beszédet, és alig vártam, hogy megérkezzek.

Vasárnap a szentmisén hat néni volt és egy bácsi. A jó melegben szépen hanyatt vágták magukat. Mikor elkezdtem a prédikációt, a bácsi rá is zendített a horkolásra. Egy világ omlott össze bennem. Próbáltam mondani a magam hatalmas bölcsességeit, eresztettem is, ahogy csak tudtam, de nem volt vevő rá senki. Mint mikor az ember szájában összemegy a tej, olyan keservesen éreztem magamat, alig vártam, hogy vége legyen a szentmisének.

Visszamentem a sekrestyébe, leültem egy székbe, és összeroskadva sajnáltam magamat: „Látod, Uram, hat évet tanultam, cölibátust és minden egyéb lemondást vállaltam Érted, és ezt kaptam cserébe.” Mintha Jézus odaült volna mellém, és azt felelte volna: „Látod, én meghaltam ezekért a kereszten.” Szégyellem, de akkor valahogy úgy spontán az volt bennem: „Uram, akkor Te is jól megszívtad!” Csendben, egyedül üldögéltem az üres templomban, és elszégyelltem magamat. Megértettem valami nagyon fontosat: tény, hogy ezekért az emberekért én hat évet tanultam, de Krisztus meghalt értük a kereszten.

Csaba testvér