„Ha mentegetem magamat, akkor ezzel a saját hibáimat lekicsinylem, letagadom, így nem is akarok, nem is tudok változtatni rajtuk, nem tudom jóvátenni őket, megmaradok bennük, és sajnos lassan, fokozatosan táptalajává válhatnak nagyobb bűnöknek is. A bűnökben mind távolabb sodródom álmaimtól, életem szép, nemes céljaitól, magányos leszek, torzó, olyan mint egy befedetlen, lakhatatlan ház, vagy mint a hordó, amit az abroncsok nem tartanak össze. Isten a szabad akaratomat nem töri össze, az ajtóban áll, zörget, de a döntés az én kezemben van.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Jézus Krisztusnál semmi nyomát nem láthatjuk annak, hogy ember és ember között különbség lenne. Elismeri ugyan, hogy küldetése elsősorban a saját népéhez, „Izrael házának elveszett juhaihoz szól” [Mt 15,24], mert a szeretetnek koncentrikus körei vannak, nekem is elsősorban a saját gyermekeimet kell jóllakatnom, utána következnek a többiek, de ez nem jelenti azt, hogy ember és ember között különbség lenne. 