Ott alant, alant, a mélyben,

A kék messzeség ködében,

Ott a város... csak úgy rémlik,

Mint a múlt, amelyet félig

Átadott immár a lélek

A felejtés éjjelének.

Kinn vagyok a természetben,

Fönn magasra nőtt hegyekben;

Magas e hely, itt pihen meg

Koronként a vándor felleg,

S ha itt volnék éjjelenként,

Csillagokkal beszélgetnék.

Lenn a völgyben, lenn a mélyben,

A kék messzeség ködében,

A város távol zajában

Hagytam gondod, hazám s házam!

Ott lenn hagytam minden gondot,

Mely szívem fölött borongott,

Melynek sötét árnyékában

Mint rideg kőszikla álltam.

Ne bántsatok, ne bántsatok,

Ha egy rövid napot lopok

A magam mulatságának,

Hisz eleget élek másnak!...

Minden lenn maradt, ami bánt,

Nem hoztam föl magammal mást,

Csak ami boldogságot ad,

Kedvesemet és lantomat.

Kedvesem, ki egy személyben

Asszony s gyermek, örömében

Jön és megyen, pillangót űz,

Virágot szed, koszorút fűz,

Majd eltűnik, majd előjön;

Úgy lebeg a hegytetőkön,

Mint egy álom tüneménye,

Mint e rengeteg tündére.

Én merengve, oh természet,

Örök szépségeidre nézek,

S szemeimnek bámultában

Néma, de szent imádság van.

Mint felém repeső szívek,

Rezgenek a falevelek,

S ábrándos suttogásukban

Mennyi kedves, szép titok van!

Fáktól vagyok körülvéve,

S mint édes fia fejére

Áldó keze az atyának,

Úgy hajolnak rám az ágak.

Istenem, de boldog vagyok!

Majd, hogy sírva nem fakadok.

Petőfi Sándor