Krisztus szenvedésével nem szüntette meg az emberi fájdalmat, hanem annak értelmetlenségét vette el, általa tisztulhat, erősödhet emberségünk, szeretetünk, önfeláldozásunk. Kodály Zoltán valahogy így fogalmazott: „Életutunkon a keresztek olyanok, mint a kottában – felemelnek.” (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)
„... ez nem rólam szól, hanem róla: én valóban odaajándékoztam magamat a társamnak visszavonhatatlanul, örökre, holtomig és holtáig, jóban és rosszban."