„Ha mentegetem magamat, akkor ezzel a saját hibáimat lekicsinylem, letagadom, így nem is akarok, nem is tudok változtatni rajtuk, nem tudom jóvátenni őket, megmaradok bennük, és sajnos lassan, fokozatosan táptalajává válhatnak nagyobb bűnöknek is. A bűnökben mind távolabb sodródom álmaimtól, életem szép, nemes céljaitól, magányos leszek, torzó, olyan mint egy befedetlen, lakhatatlan ház, vagy mint a hordó, amit az abroncsok nem tartanak össze. Isten a szabad akaratomat nem töri össze, az ajtóban áll, zörget, de a döntés az én kezemben van.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
A gyermekben megszentelődik és egészen különleges értéket nyer a szülők áldozata. A gyermekek, a szülőktől kapott értékeket- jellemet, tehetséget, erényeket- továbbadják az unokáknak s így tovább, századokon át a nemzedékek hosszú sorának. S ki a megmondhatója, hogy melyik unokában vagy ükunokákban virágzik ki a régen elporladt szülők legszebb tulajdonsága, melyik lesz népének büszkesége, az emberiségnek jótevője.