Azt a békét, örömöt, boldogságot, amely az ember szívét akkor tölti el, amikor hazaér, amikor hozzá tud bújni a mennyei Atyjához, Istenének a kezébe simul, nehezen tudom elmesélni. Az ember ebben az ölelésben teljesedik ki, és emberi méltóságunk talán ekkor van a legmagasabb fokon. Isten karjaiból kibontakozva visszatérni a munkánkba, ez az igazán gyümölcsöző és szép, értékes és értelmes az életünkben. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)
Az imádság nem más, mint bizalommal kiáltani Istenhez – úgy, mint egy gyermek az apjához. Nem a szavak számítanak, hanem a szív mélysége.