Isten természetéről nagyon sokat árul el, hogy egészen ki tudja üresíteni önmagát: bízik bennünk, egy tud lenni közülünk. Az emberséget nem úgy vette magára, mint egy álruhát, hogy aztán Fanthomasként járkáljon köztünk, hanem valóságos ember volt. Ő is tanult, játszott, beszélgetett, nevetett, sírt, dolgozott, mint bárki más, megismerte az emberek világát. (Böjte Csaba: Ablak a Végtelenre)
