Teológián az első nagy leckét Jakab Antal püspök atyától kaptam. Több mint tíz évet ült börtönben, számunkra egy élő vértanú volt, és nála kellett a hét minden napján egyedül ministrálnom. Addig soha életemben nem ministráltam, sőt, hogy őszinte legyek, engem ezek a csipkés lebernyegruhákban való fontoskodások messzemenően irritáltak.
Mint Böjte Csaba, a névsor elején voltam, és mindjárt a tanév kezdetén beosztottak a főpásztorom mellé ministrálni. A püspök atya elkezdte latinul a szentmisét. Dominus vobiscum (az Úr legyen veletek), erre kellett volna mondanom, hogy Et cum spiritu tuo (és a te lelkeddel), de én csak lapoztam kegyetlenül a nagy misekönyvben. A püspök szépen, nyugodtan megvárta, míg kikeresem abból a hatalmas könyvből a választ, amit nagy nehezen felolvastam. Huszonöt évesen akkora stresszben voltam, hogy talán a nevemet se tudtam volna megmondani. Össze-vissza forgattam a misekönyvet, ő hagyta, majd türelmesen helyreigazította. Olvasni kellett az olvasmányt, hát… maradjunk annyiban, hogy a mennyei Atya hathatós segítségével valahogy a szentmise végére értünk. Meg voltam győződve, hogy ott véget is ért a teológiai karrierem. Meg fogják köszönni a jó szándékomat, és azzal pá.
A mise végén a püspök atya szépen letérdelt adorálni, ahogy minden mise végén szokott, hosszan imádkozott, aztán felállt, elindult, és mentében arra kért, hogy várjam meg. Valahonnan hozott egy szép érett narancsot, és a szemembe nézve komolyan
ezt mondta:– Köszönöm szépen az asszisztenciát, várom holnap is. Mindig hittem, hogy nyugodtan, szép szóval lehet embert nevelni, de a főpap ezzel a gesztusával a pedagógiai irányvonalamat egy életre meghatározta. Mondanom sem kell, hogy egész éjjel tanultam a latin szentmise szövegeit, hétvégére nagyjából tudtam is. Hat évvel később Ő szentelt fel, ugyanabban a templomban, Gyulafehérváron.Tettével örökre beírta a szívembe, hogy nemcsak káromkodva, veszekedve, poroszos pálca lengetéssel lehet gyereket nevelni, hanem úriemberként, higgadtan, türelmes szeretettel is.