„A gyümölcsfa azért bont virágot, hogy a méhecskéket magához vonzza, hogy megtermékenyüljön, hogy gyümölcsöt tudjon teremni. Az lenne természetes, hogy a nő is azért szépítse, csinosítsa magát, hogy mint a virág, illatozó, szép és bomló legyen, hogy odaajándékozza magát, és a szerelmes ölelésből, boldog egymásra találásból újabb, mélyebb szeretet szülessen, vágyva vágyott élet fakadjon, és ne azért, hogy terméketlen virág maradjon.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
Azt mondjuk: eddig el lehet menni, de addig már nem, tehát a végén egyhelyben maradunk. Ez egy kicsit a szabadságtól, a Szentlélektől való félelem kísértése ez. Olyan félelem, ami miatt azt gondoljuk, hogy jobb biztosra menni.