Szeretem az emmauszi tanítványok történetet! Ezek a férfiak csalódottak, szomorúak, eltávolodnak Jeruzsálemtől, a keresztény közösségtől, mindattól miben hittek, követtek az elmúlt években! És Jézus megszólítja őket, a bajban, a krízisben ott van mellettük, elkíséri és vigasztalja őket, bölcs, okos beszéddel lángra gyújtja a szíveiket!  Vissza Jeruzsálembe, az allelujás, boldog, örömteli úton már nem megy velük. A diadalmas, sikeres ember sokszor eredményeitől, győzelmeitől boldogan, egyedül járja élete útját! 

 

Krisztusra a bajban, a krízisben lévő ember mindig számíthat, Ő hívatlanul is mellénk szegődik. Olyan jó tudni, hogy Istenre a bajban számíthatunk, hogy Ő nem árgus szemmel, mint egy szépségverseny zsűrije mérlegel, hanem szeretettel, jósággal honunk alá nyúl, gyógyít, vigasztal, erőt, hitet ad! Isten előtt nem a vizsgáztató tanárom előtt állok, nem kell a legjobb formámat hoznom, hogy átmenjek a szigorlaton, Ő bármilyen kicsi, elesett, gyenge is vagyok nem utasít el, nyugodtan akárcsak az orvosom előtt, bátran beszélhetek vele aggodalmaimról, félelmeimről, sebeimről, bűneimről! Isten előtt a létért való küzdelmünk egészen más dimenziókat ölt, Ő nem a azt akarja, hogy elessünk, hanem azt, hogy “életünk legyen és életünk bőségben legyen!”

 

Persze a nagyobb testvérek sokszor még a Mennyei Atyát is számon kérik jóságáért, de minket ez ne zavarjon. Sokszor mi papok is ilyen nagyobb testvérek vagyunk, és csak a múltat nézzük, nem értjük, hogy egy -egy ember miért kellett magának, másoknak annyi rosszat, fájdalmat okozzon, de ez se bátortalanítson el, Isten mindig a jelent, a mát nézi, akárcsak nagypénteken, ott mikor utolsó leheletével is megígéri országát a jobb latornak!! 

 

Szeretettel, Csaba t.