Minden egyes végzős gyermekünkért, hálát adok, mert minden egyes élet, akit karjaim közé fogadhattam, Isten drága ajándékának tartok. 

Varga Viola - Erzsébetet egészen kis korába fogadtuk be a dévai otthonba. Istennek hála szép nagy lány lett, felnőtt, és most érte és minden végzős diákért imádkozzunk, hogy eredményes érettségi vizsgát tegyenek.

Imádkozzunk együtt a végzősökért, 

Csaba t.

Hála és köszönet mindazoknak, akik saját dolgaikat félretéve meglátogatják a gyermekeinket, jósággal, szeretettel. Éva a messzi Ausztráliából jött és a találkozás örömét a máréfalvi gyermekekkel egy nagy fagyizással ünnepelték meg. 

Isten fizesse,

Csaba t. 

Tudod, mi a virág?                           

 A földnek jósága:                                   

Tudodod, mi a jóság?                          

A lélek virága!                                       

(Petőfi Sándor)

I.  Vagy félezernyi dalt megírtam 

s e szót: magyar, 

még le nem írtam. 

Csábított minden idegen bozót, 

minden szerelmet bujtató liget. 

Ó, mily hályog borult szememre, 

hogy meg nem láttalak, 

te elhagyott, te bús, kopár sziget, 

magyar sziget a népek Óceánján! 

Mily ólom ömlött álmodó fülembe, 

hogy nem hatolt belé 

a vad hullámverés morzsoló harsogása, 

a morzsolódó kis sziget keserű mormogása. 

Jaj, mindenből csak vád fakad: 

miért kímélted az erőt, 

miért kímélted válladat, 

miért nem vertél sziklatöltést, 

erős, nagy védőgátakat? 

Elhagytam koldus, tékozló apámat 

s aranyat ástam, én gonosz fiú! 

Mily szent vagy te, koldusság 

s te sárarany, te szépség, mily hiú! 

Koldusapám visszafogadsz-e, 

bedőlt viskódban helyet adsz-e, 

ha most lábadhoz borulok 

s eléd öntöm minden dalom 

s férges rongyaid csókkal illetem 

s üszkös sebeid tisztára nyalom? 

Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, 

verset, mely nem zenél, 

csak felhörög, 

eget-nyitó, poklot-nyitó 

átkot, hogy zúgjon, mint a szél, 

bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó 

zsoltáros jajgatása 

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II. 

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, 

a minden embert megsimogató 

tág mozdulat, 

az élet s halál titkát kutató, 

bölcsen nemes, szép, görög hangulat. 

A hűssel bíztató, közös és tiszta tó, 

a szabadság, mely minden tengerekben 

sikongva úszik, ujjong és mulat! 

Kezem gyümölcsöt 

minden fáról szedett. 

Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben 

és minden fajták lelke fürdetett. 

S most mégis, mégis áruló vagyok, 

a minden-eszme sajgó árulója, 

most mégis bősz barlanglakó vagyok, 

vonító vad, ki vackát félti, ója, 

vadállat, tíz köröm 

és csattogó agyar 

s ki eddig mondtam: ember! -, 

most azt mondom: magyar! 

És háromszor kiáltom 

és holtomig kiáltom: 

magyar, magyar, magyar! 

A nagy gyümölcsös fájáról szakadt 

almából minden nép fia ehet, 

de nékem nem szabad, 

de nékem nem lehet. 

Dalolhat bárki édes szavakat 

és búghat lágyan, mint a lehelet 

s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, 

s ha kedve támad, bárhová mehet, 

de nékem nem szabad, 

de nékem nem lehet. 

Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, 

szívszakadásig így kell énekelnem 

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III. 

Firenze képei, holland virágok, 

zöld tengerek halk, álmos loccsanása, 

ájultató gyönyörüségek, 

Páris tüze, Velence csillogása, 

még lelkemet is lehúnyom, 

bezárom, hogy ne lássa. 

Ha atomokra bomlik is, 

miattuk minden sejtem, 

ha arcom kékre torzul is, 

mind, mind, mind elfelejtem! 

Hajam csapzottra borzolom, 

mint gubancos csepűt és szürke kócot 

és gőggel viselem 

fajtám egyenruháját: 

a foltozott darócot. 

Mert annak fia vagyok én, 

ki a küszöbre téve, 

a külső sötétségre vettetett, 

kit vernek ezer éve, 

kit nem fogad magába soha a béke réve! 

Bolyongásom pusztáin, 

a végtelen nagy éjen 

csak az ő szive fénylik, 

ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, 

ráfonódom, rajta kuszom 

fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. 

Mogorva lettem, 

kemény, sötét és szótlan és makacs. 

Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. 

Jajt hallottam és nem tudom feledni. 

A holtakat nem tudom eltemetni. 

Egy eszelős dal lett az utitársam, 

rekedt dal, nem zenél, 

csak hörög, mint a szél, 

zúg, mint vihartól ráncigált fák 

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV. 

Mit nékem most a Dante terzinái 

s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, 

mikor tetszhalott véreimre 

hull már a föld és dübörög a hant, 

mikor a bús kor harsonája 

falakat dönt és lelket ingat, 

mikor felejtett, ősi szóra 

kell megtanítni fiainkat, 

mikor rémít a falvak csendje 

s elönt a semmi árja minket 

és szülni kell és nemzeni 

s magunk képére kalapálni 

vánnyadt gyermekeinket! 

Mit bánom én a történelmet 

s hogy egykoron mi volt! 

Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, 

mikor anyád sikolt?! 

Európa, én nagy mesterem, 

lámcsak mivé lett fogadott fiad! 

Mily korcsbeszédű, hitvány, 

elvetemült és tagadó tanítvány. 

Addig paskolta áztatott kötél, 

míg megszökött és elriadt. 

Fáj a földnek és fáj a napnak 

s a mindenségnek fáj dalom, 

de aki nem volt még magyar, 

nem tudja, mi a fájdalom! 

Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, 

a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, 

ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, 

a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. 

Ezért nem is hányódom már magamban, 

vallom, hogy igazam nincs 

és mégis igazam van 

és mától fogva énnekem 

örökre ez az énekem:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V. 

Idegen-vérű és beszédű 

kenyeres jópajtásaim, 

kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, 

kiket szerettem, 

s kik szerettétek lágy szivem 

nyitott és éneklő sebét, 

nekem is fáj, higyjétek el, 

hogy zord a szóm és homlokom setét. 

Nekem is fáj, hogy búcsuzom, 

mert immár más utakra kell mennem, 

de így zeng most a trónjavesztett 

magyar Isten parancsa bennem 

s én nem tagadhatom meg Őt, 

mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, 

mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma. 

Nincs más testvérem, csak magyar. 

Ha virrasztok, miatta állok poszton, 

csak tőle kérek kenyeret 

s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. 

Sok tévelygés és sok kanyar 

után jutottam el ide: 

ha bűnös is, magyar 

s ha tolvaj is, magyar 

s ha gyilkos is, magyar, 

itt nincsen alku, nincsen semmi "de". 

Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját 

s virágos lelkét fitogtatva henceg, - 

mi elesettek, páriák vagyunk, 

testvérek a nyomorban és a bűnben, 

sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. 

Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, 

dúljon a boldog, éji álomokon, 

seperjen át a fekete, 

tarajos és hideg hullámokon 

vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, 

Babylon vizeinél:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!

VI. 

Száraz nyelvem kisebzett, 

égő fejem zavart. 

Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, 

hogy felkutassak minden magyart. 

Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, 

üljetek mellém! 

Magyarok ott a Tisza partján, 

magyarok ott a Duna partján, 

magyarok ott a tót hegyek közt 

s a bácskai szőlőhegyek közt, 

üljetek mellém. 

Magyarok Afrikában, Ázsiában, 

Párisban, vagy Amerikában, 

üljetek mellém! 

Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök, 

ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök, 

üljetek mellém! 

Ülj ide, gyűlj ide, népem 

s hallgasd, amint énekelek, 

amint a hárfa húrjait, 

feszült idegem húrjait 

jajgatva tépem, 

ó, népem, árva népem! - 

- dalolj velem, 

mint akit füstös lángokra szítottak 

vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, 

dalolj velem hörögve 

és zúgva és dörögve, 

tízmillió, százmillió torok! 

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön 

zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele 

s Európa fogja be fülét 

s nyögjön a borzalomtól 

és őrüljön bele! -:

Mérges kígyó legyen eledelünk,

ha téged elfeledünk,

ó, Jeruzsálem!

Nyelvünkön izzó vasszeget

verjenek át,

mikor nem téged emleget,

ó, Jeruzsálem!

Rothadjon el lábunk-kezünk,

mikoron hozzád hűtlenek leszünk,

ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Dsida Jenő, halálának a napja - 1938. június 7.

Kép: kerci  kolostor romjai

Gazdagságot, örömet, békét, csupa olyan dolgot amit egy önmagát szerető ember soha nem fog megtapasztalni. Ezt a nőt kizárták a versenyből, - ilyen a világ, -mert a lányát ő nem zárta ki anyai szeretetéből. Felejtsük el érdekeinket, önmagunk, kinézetünk, hírnevünk managelését, és forduljunk a környezetünkben élő kedves testvéreink felé.

Szeressünk, mert Isten maga a Szeretet, 

Csaba t.

Szép ünnepre virradtunk, június 7. Jézus Szentséges Szívének az ünnepe! Ezen a szép napon, igazából Jézus Krisztus legdrágább tulajdonságát, az Ő szentséges szíve irántunk való lángoló szeretetét ünnepeljek, melyre egyetlen válasszunk lehet a viszontszeretet. 

Ő maga kéri ezt a viszont szeretetet, a közel négy ezer éves legfőbb parancsai közül az elsőben ezt mondja:  "Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!" Ez azt jelenti, hogy nem elég csak jóba lenni Jézussal, vasárnap elmenni a templomba, nem lopni, nem hazudni! Megtarthatod az összes többi parancsolatot, ha ezt az egyet elhagyod, tudnod kell, hogy mindez nem elég, mert Isten azt akarja, hogy Őt lángoló szeretettel szeressük! 

Legyen ez a szép nap, és életünk minden egyes áldott napja, az Istennel való szeretetteljes közösség boldog, békés ünnepe,

Csaba t. 

75 éve vonult be fehér lovon Márton Áron püspök Csíksomlyóra

Mindazokra akik a gyermekeinket felkarolják, meglátogatják,  nagy szeretettel Isten áldását kérem!

Hálás szeretettel, 

Csaba t.

Itthon vagyok a dévai kolostorban, olvasom a szentírást,  imádkozok, a belső udvaron. Csodálom a virágokat, akik nem valamiért, valakiért, hanem csak úgy bomlanak, nyilnak, ha csodáljuk őket, ha nem.... 

Heves viharok voltak, zuhogott az eső, sütött a perzselő nap, de a virágok ragyognak, mert jó nyílni, virágot bontani, jónak lenni, ajándékká, áldássá válni ezen a földön. Próbálok tanulni a rózsáktól. 

E szép nap, legyen a tanító mesterünk az otthonunkban nyíló virág, 

Csaba t. 

Az ötrészes sorozat a zsolozsma énekelt imádkozásának napi gyakorlatát mutatja be a szécsényi ferences rendházban.

Javaslatok a videó meghallgatásához:

1. Az imádságok szövegei a dátum alapján kikereshetők a 

Az imaórák liturgiája oldalon, vagy letöltött applikációkban,  és így lehetőség van az aktív bekapcsolódásra.

Vagy:

2. Becsukott szemmel hallgatva megengedni, hogy az imádság hasson egyszerre az értelemre és a szívre. 

Az egyes részek tartalma:

1. Bevezető - Barsi Balázs atya elkapott gondolataival a zsolozsma énekléséről

2. Reggeli dicséret - laudes

3. Napközi és olvasmányos imaóra - sexta és officium lectionis

4. Esti dicséret (vecsernye) - vesperás

5. Kompletórium (befejező imaóra) - completorium