Hogy ezt jobban meg lehessen érteni, elmesélem egy nagyon régi tapasztalatomat:

Egy asszony sírva panaszolta, milyen durva hozzá a férje, aki egy kőfaragó ember volt. Egész nap kopácsolt, nagy köveket emelt, biztos, hogy én sem szerettem volna a kezei közé kerülni.

A szegény nő újból és újból kiöntötte nekem a szívét, és egyre nőtt bennem a feszültség ez iránt az ember iránt.

Egyszer csak leültem ezzel a férfival beszélgetni, és azt kérdezte tőlem: „Atya, nagy baj az, ha valaki öngyilkos lesz?” Elmesélte, hogy olyan sokszor próbált új életet kezdeni, de nem tud, úgy érzi, hogy benne egy hatalmas rossz van, ami előjön, ha iszik. Többször is térden állva fogadta meg, hogy többet nem nyúl a pohárhoz, de nem képes rá. Úgy érzi, hogy a benne levő rosszat csak úgy tudja elpusztítani, ha fölakasztja magát.

Néztem azt a nagydarab embert, aki ennyire magába roskadva kínlódott, vergődött, s kérdeztem: „Mutatta már ezt az arcát a feleségének?” Mondta, hogy nem. Kérdeztem: „Hát mért nem?!” Azt mondta: „Szégyellem, Atya, hogy gyenge vagyok.”