Ahogy közeledünk a nagyhét eseményeihez, úgy sűrűsödnek Jézus körül a nehézségek, a gondok, fájdalmas törések. A mi világunk is tele van fájdalmasabbnál fájdalmasabb ellenségeskedésekkel, konfliktusokkal, ami sajnos több országban is már a hidegháborús ellenségeskedésen is túljutott és gyilkos háborúba torkollik.  

Urunktól, Jézus Krisztustól és az Őt követő szelíd Szent Ferenctől kérjünk tanácsot és útmutatást a feszültségek elfogadásához és hordozásához.

1. Jézus és Szent Ferenc: A béketeremtés apostolai

Jézus születésekor az angyalok első szava ez volt: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Jézus nemcsak a béke hírnöke, hanem tanítványait is arra kérte, így köszöntsék az embereket: „Békességet adjon az Isten!”  Béke teremtéssel indul el az evangélium hirdetése is. Nem tudom, gondolkodtak-e el azon, hogy ki volt az első pogány ember (nem zsidó) akit Jézus küldött a nagyvilág nem zsidó lakosságához? Mesterünk egészen biztos hallott a garadai ördöngösről, aki magából kifordulva szid, átkoz mindenkit és akit a honfitársai láncokkal kikötöttek egy elhagyott temetőben a sírok közé. Jézus felkeresi ezt az embert, és szó nélkül is azt mondja: Nézd, megszakítom az utamat, mert tudom, hogy te egy jó ember vagy. Igaz, hogy van benned valami rossz, de attól megszabadulhatsz. Majd szeretettel megszabadítja a gonosztól, a szívét mardosó gyűlölettől, haragtól, bosszúvágytól, egy egész légiótól, és az ember megnyugszik, leül Jézus lábához, hallgatja tanítását, leveszik róla a láncokat, szépen felöltözik és segítő szándékkal felajánlja szolgálatait egy számára idegen zsidónak. Jézus elfogadja a segítőkészséget, és akárcsak a többi tanítványait, apostolait, megbízza, hogy menjen el a népéhez és mondja el nekik is, hogy Isten szereti őket. Jézus Krisztus egyetemes béketeremtő jóságának, a garadai ördöngös egyik nagyon szép példája.  Ő a„pogányok” első misszionáriusa.

Szent Ferenc, Krisztus nyomdokába lép. Nemcsak imádkozik a békéért, hanem a keresztes háború kellős közepén mezítláb átmegy a frontvonalon, hogy párbeszédet kezdjen a szultánnal. Ennek a 800 éves missziónak gyönyörű gyümölcse a dévai otthonunkban felnőtt Mátyás testvér, aki ma a Szentföldön, a ferences kusztódia tagjaként szolgálja az áldott békét.

2. A konfrontáció kerülése és az alázat

Jézus látja a körülötte kialakuló feszültséget, és amennyire lehet, kerüli is a konfrontációt. Gondoljunk csak názáreti beszédére, amikor is szeretettel szól saját földijeihez, akik végül is életére törnek és egy magas hegyre hurcolják, hogy letaszítsák onnan. Ahogy a Szentírásban olvassuk: szó nélkül, civakodás nélkül tovább megy, bennünket is erre tanít, hogy ahol nem fogadnak szívesen, ott "verjük le sarunkról a port" és békében menjünk tovább. Szt. Ferenc atyánk is a halála előtti években amikor megtapasztalja, hogy nem tudja megoldani a rendjén belüli feszültségeket, ellentéteket, nem a harcot, nem az ellenségeskedést válassza, hanem lemond, és önmagában keresve a hibát, Alverna hegyének szakadékaiban bűnbánatot tart, imádkozik. Tudomásul kell vegyük , hogy se Jézus Krisztusnak, de Szt. Ferenc atyánknak sem sikerült mindig, mindenütt a legnagyobb jószándékuk ellenére sem békét teremteni. A marék porból született ember nem csak hajlamos a bűnre, de nagyon sokszor, talán merő jó szándékból is olyan útra téved, amely nagyon nehezen feloldható konfliktusba torkollik.

3. A Nagyhét sötétsége és a végső kitartás

A mi Urunk, Jézus Krisztus életébe elérkezik az a nap, amikor már nem lehet visszavonulni, vállalni kell a szolgáló szeretet fájdalmas következményeit. Az Olajfák hegyén Jézus nem arra kéri tanítványait, hogy imádkozzanak, hogy jó kimenetele legyen közte és a főtanács közti feszültségnek, hanem azt kéri tanítványaitól, hogy azért imádkozzanak, hogy erejük legyen kitartani a sötétség óráiban a szeretet mellett. Tudja jól, hogy az emberiség iránti szeretet most azt kéri tőle, hogy a szenvedés kelyhét kiürítse. Nem hátrál meg, nem kezd magyarázkodásba, nem vádaskodik, egyszerűen ott áll szó nélkül Pilátus előtt. Döbbenetes, hogy ott a kereszten, népe gyűlöletének tűztengerében, Jézus megőrzi lelki békéjét és az  embertársak iránti szeretetét: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják mit cselekszenek. De ugyanezzel a végtelen szeretettel fordul a mennyei Atya felé is, amikor utolsó leheletével így szól: Atyám, fogadd kezedbe lelkemet. Gondoljunk Szt. Ferenc Naphimnuszának az utolsó soraira: ... "Áldott légy, Uram, minden emberért, Ki szerelmedért másnak megbocsát, És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, kik tűrnek békességgel, Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát."

Igen, a békesség fiai vagyunk, a békesség hordozói kell, hogy legyünk. Óhatatlan, hogy ne kerüljünk a magunk keskeny és meredek útján azokkal, akik másképp gondolkoznak, akik a széles és kényelmes utat válasszák. Szavainkkal vagy tetteinkkel ne provokáljunk, ne öntsünk olajat a tűzre, ne kezdeményezzünk vég nélküli vitákat, fölösleges konfrontációkat, ellenben feladatunk - bármit is harsog körülöttünk a világ - tanúságot tenni Isten irántunk való végtelen szeretetéről és az anyagi világon túlmutató örök értékekről. Egyházunk legjobbjai küzül az évezredek során sokan vállalták a vértanú halált, és mi tisztelettel fölnézünk rájuk. 

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Déva vára napfényben.