Evangélium: „Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék... És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni... Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél!”

Mt 10,26–33

Egyetlen rövid szentírási részben Jézus Krisztus meggyőző, parancsoló módon háromszor mondja nekünk: NE FÉLJETEK! De tegyük a kezünket a szívünkre: mi van akkor, ha hallgatjuk Jézust, el is hisszük tiszta szívvel, amit mond, de ennek ellenére a mindennapokban mégis félünk? Mi van akkor, ha a hitünk ellenére mégis a sötét szorongás, a depresszió mély gödrében találjuk magunkat?

Erre a nehéz kérdésre az életem és a ránk bízott gyermekek nevelése tanított meg egy nagyon egyszerű, gyakorlatias titkot:

„tégy úgy, mintha” tudnád és belejössz!

Az otthonainkban a gyerekek sokszor mondták este, hogy nem tudnak elaludni, félnek a sötétben. Én ilyenkor mindig azt tanácsoltam nekik: „Nem baj, kicsi szívem, csak csukd be a szemed, és csinálj úgy, mintha aludnál!” És ez a módszer szinte mindig bejött. Egy kis idő után abbamaradt a mocorgás és a kuncogás, a légzésük egyenletessé vált, és a gyerekek észrevétlenül mélyen elaludtak.

Szerintem ez egy nagyszerű törvényszerűség, ami az élet más területein is működik! Kezdetben volt olyan étel, amit nem szerettem. De a gyerekek előtt úgy tettem, mintha nagyon ízlene: még csemcsegtem is hozzá, hogy lám, milyen finom! És csodák csodájára az étel lassan tényleg finommá vált a számomra.

Ugyanígy voltam a nehéz, elsőre ellenszenves emberekkel is. Az elején nem tudtam őket zsigerből, érzelmileg szeretni. De fegyelmezetten úgy tettem, úgy viselkedtem velük, mintha szeretném őket: tisztelettel köszöntöttem, meghallgattam őket. Ez nem képmutatás! Hiszen a lelkem mélyéből, akarattal akartam őket szeretni, csak az érzelmeim még makacskodtak. És azt láttam, hogy a fegyelmezett külső hozzáállás idővel átformálta a belső világomat: az ellenszenves emberből valódi, jó barát lett.

A félelemmel is pontosan így voltam. Amikor Gyulafehérváron hat éven keresztül készültem a nehéz teológiai szigorlatokra és vizsgákra, belül mindig ott volt a szorongás, a gyomorgörcs. De kifelé mindig keményen, férfiasan, egyenes háttal álltam a megmérettetés elé. Úgy tettem, mintha nem félnék – és a félelem meghátrált. A külső tartás ugyanis meghatározza és megvédi a belső várkastélyunkat!

Te vagy a belső várkastély ura, fontos, hogy a félelem a falakon kívül legyen!

Úgy tartom, hogy én vagyok a testem ura. A kéz, a láb az enyém, de én nem a kéz vagy a láb vagyok. Ha levágnák a végtagjaimat, az énem akkor is megmarad.

Ugyanígy az öröm, a félelem vagy a szomorúság csupán egy ruha rajtunk. Te nem magával a félelemmel vagy egyenlő! Az csupán egy fodrozódó, átmeneti hullám a lelked felszínén. Te ennél sokkal, de sokkal több vagy! Te az az Isten által megteremtett szabad ember vagy, aki lát, aki érez, aki jár. Ott legbelül, a csendben vagy TE. Légy ura a mozdulataidnak, ura az érzelmeidnek, a vágyaidnak és az akaratodnak is, vedd kézbe Isten drága ajándékait, akár a festő a palettán a színskálát. Ott van a gyönyörű ragyogó sárga, piros mellett, a komor szürke és fekete! Az összes  szín, mind mind ajándék a művész számára. Légy ura mestere a színeknek és ne rabja, szolgája a talentumaidnak. Te kell a kezedbe vedd az ecsetet, hogy remekműveket alkoss! 

Amikor rád tör a pánik vagy a csüggedés, ne azonosulj vele! Menj vissza a lelked legmélyére, az Isten színe elé, a tested szentélyébe, ott megtalálod az igazi békét, szabadságot. Ott a Mennyei Atya, ki  számon tartja jósággal a hajad szálait, erőt, bátorságot ad, hogy bármit is hoz a holnap, te ura légy az életednek.

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Gyermekeink felfedezik a bennük lévő  talentumokat.