„A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam. Ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára! Ha ők jóindulatúak véled, ellenségtől nem kell félned. Hiszen ha ők megbecsülnek, bátran foghatsz mindenhez, imádságuk ajánl téged a mindenható Istennek. Őket állította ugyanis Isten őrül az Isten népe fölé, és őket tette meg a lelkek felvigyázóivá, valamint az egész egyházi méltóság és isteni szentség részeseivé és osztóivá. Mert nélkülük királyok nem is állíttatnak, nem is országolnak.”

Szent István király Intelmei (III. fejezet)

Szent István király szellemében: ha meg akar újulni népünk és a keresztény Európa, akkor nemcsak tisztelnünk kell a főpapjainkat, hanem hallgatnunk is kell rájuk! Jézus nagyon világosan beszél feltámadása után, amikor apostolait a világba küldi: „A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és így szólt hozzájuk: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!«” Mt 28,16–20

Itt a földön, ha beszélni akarsz Krisztussal, bátran és bizalommal fordulj az ő nevében szolgáló főpapokhoz, a püspökökhöz! Mert Jézus maga mondja: „Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Mt 10,40

Röviden ismerkedjünk meg a papság szentségével – egyházi kifejezéssel az egyházi renddel (sacramentum ordinis) –, amelyet az Egyház Krisztus szándéka szerint három egymásra épülő fokozatban (gradus) gyakorol:

1. Diakónus (szerpap): Őket nem a papságra, hanem a szolgálatra szentelik. Feladatuk: Az oltár körüli szolgálat, az Evangélium hirdetése, a keresztelés, a házasságkötésnél való közreműködés, a temetés, valamint a szeretetszolgálat (karitász) és a szegények felkarolása.

2. Áldozópap (presbiter): A Krisztus képviseletében végzett papi szolgálat fokozata; a püspök munkatársai. Feladatuk: A szentmise bemutatása, a bűnök feloldozása (gyóntatás), a betegek kenetének kiszolgáltatása és a rájuk bízott nyáj lelkipásztori vezetése.

3. Püspök (episcopus / a papság teljessége – plenitudo sacerdotii): Az apostolok közvetlen utódai. Feladatuk: Az egyházmegye kormányzása, a tanítói és megszentelői feladatok teljessége. Egyedül a püspök az, aki mindhárom fokozatban kiszolgáltathatja az egyházi rend szentségét (papot, diakónust szentelhet), és ő a bérmálás szentségének rendes kiszolgáltatója.

Erdélyben, ha püspökre gondolok, Márton Áron, Jakab Antal, Bálint Lajos neve villan fel előttem. Ők – s Erdély többi főpapja – tiszteletet, figyelmet és szeretetet érdemelnek. Sok történet közül egyet emelek ki.

1983 szeptemberében kezdtük el a teológiát harminc társammal. Több mint hatvanan jelentkeztünk, komoly felvételi volt; akkoriban meg volt szabva az állam részéről, hogy hány kispapot fogadhat be a püspökség. Egyenként, névsor szerint kellett mennünk az idős, börtönviselt megyéspüspök úrhoz – Jakab Antal püspök atyához – a szentmisére ministrálni. A névsor elején voltam a B betűmmel, így meg sem melegedett Gyulafehérváron a szék alattam, hétfő reggel hét órakor már ott álltam egymagamban az általam nagyon tisztelt főpap mellett az oltárnál. El is kezdődött a szentmise. Voltam én korábban autóvillanyszerelő, katona 17 hónapig, bányász, alpinista, barlangász – de soha nem ministráltam, pláne nem latinul! Nagy zavarban voltam, amikor válaszolnom kellett volna a nép nevében a püspök úrnak. A szentmise latin liturgiájában a köszöntés és a felelet így hangzik:

- Papi köszöntés: „Dominus vobiscum!” (Az Úr legyen veletek!)

- a ministráns válasza: „Et cum spiritu tuo.” (És a te lelkeddel!)

Le volt írva a hatalmas misekönyvben, csak lapozni kellett és olvasni...., most nem tűnik olyan komplikáltnak, de akkor a válaszokat nem is találtam, de ha meg is találtam, izgalmamban nem is tudtam kiolvasni. Zavaromban alig tudtam elolvasni az olvasmányt, pedig az magyarul volt: a diszlexia, a klausztrofóbia, minden ismert és ismeretlen nyavaja rám tört. Tény az, hogy alig ért véget a latin szentmise, én le voltam izzadva, remegett a lábam.

A püspök úr a szentmise végén szépen leveti a liturgikus ruhát – amelyet a ministránsnak kellett a helyére tennie –, s azalatt hosszan adorált a térdeplőn. Én is letérdeltem. A püspök úr felállt, s szelíden hozzám szólt: „A tisztelendő urat megkérem, hogy várjon meg itt.” Ezzel elment, a lábát furcsán húzva, alig emelve meg. Később tudtam meg, hogy évekig lábbilincse volt a börtönben, s akkor szokta meg ezt az óvatos, nyugodt járást, hogy a nehéz vas ne törje fel a lábszárát és a bokáját.

Csendben térdeltem az érseki kápolnában, s meg voltam győződve, hogy itt ért véget, ezzel a siralmas szerepléssel az én papságra készülődésem. Percek teltek el, míg visszajött, kezében egy gyönyörű naranccsal (akkoriban legfeljebb karácsonykor láttunk déli gyümölcsöt Erdélyben!). Szelíden rám mosolygott, megköszönte a fáradságomat, s így szólt: „Holnap is várom ugyanebben az órában a tisztelendő urat.” Én talán azóta sem láttam ennyi türelmet, jóságot, nagyvonalúságot egy emberben. Gondolom, hogy annak a narancsnak köszönhetem, hogy most itt vagyok az oltár mellett.

Számtalan hasonló tapasztalatom volt az évek alatt a főpásztoraimmal. Számomra ezért is soha nem jelentett gondot hallgatni a főpapjainkra, sőt, az élet útvesztőiben mindig örömmel kértem tanácsot és útbaigazítást az elöljáróimtól. Büszke vagyok püspökeimre, nem csak szeretem őket!

Mélységesen egyetértek Szent István királlyal: a lelki elöljáróink iránti tisztelet nélkül, az Isten főpapjaira való valós figyelem nélkül nincs jövő népünk előtt!

Szeretettel, 

Csaba t.

Kép: Dr. Jakab Antal, 1989-ben szentelt pappá Gyulafehérváron a székesegyházban.