Üzenet Mária Földjéről: Az ember hivatása, áldozatos
munkával ünnepet teremteni!
Óév napján szelíd kopogásra figyeltem fel. Egy nagyon szerény mosolygós asszony
állta a kolostor ajtajában. Dévától 30 kilométerre lévő elhagyott
bányatelepről, Kismuncselről jött, ez a magyar nevű, magyar származású, de
magyarul egy szót nem tudó bajbajutott négygyermekes édesanya.
December elején jártam náluk, az évek óta felhagyott bánya területén laknak,
kint az erdőben. Ott jártamkor csodálatos szép fehér hó borította a feltépett
föld sebeit. Hatalmas fák, rohanó hegyi patak, s mint hajdani nagy csata
halottai hevernek szinte lépésről lépésre az ócskavassá silányult csillék,
villanymotorok, láncok, kábelek. A bánya mindenféle hulladéka közt hátramaradt
egy házikó is, mely közel egy kilométerre van a hajdani bányásztelep legelső
lakott házától. Itt talált otthont a négy kisgyermekével (a legnagyobb tizenegy
éves) ez a szegény asszony.
A kopogtató édesanyát beengedtem:
– Nincs semmim, szégyellem a gyermekek előtt, hogy karácsonyra sem kaptak
semmit, s most sincs, mit adjak nekik. Segítsen, kérem!
Édesanyám kezdett összeszedni ezt-azt, hogy megtöltse a nő zsákját, én
érdeklődök. Döbbenten hallom, hogy a harminc kilométeres utat a hegytetőről a
kolostorig gyalog tette meg. Végül is más alternatívája nincs, hisz ott fent a
hegyen havat nem is szokták elnyomatni az útról, amióta a bánya bezárt. Most is
a csodaszép táj egy-másfél méteres hótakaró alatt alszik minden.
Az édesanya reggel négy órakor indult, alvó gyermekeit, a Jóistenre és a
házőrző kutyákra bízta. Hellyel kínáltam, de ő állva várta meg, míg megtelt a
zsákja, majd mentegetőző szelídséggel, elnézést kér, amiért siet: „Mert ugye
megértjük, hogy idő kell az ünnepi előkészülethez, ha már kapott egyet mást
tőlünk, szeretne örömet szerezni a gyermekeinek”.
A koradélutáni napsütésben csodálatosan szépen ragyogott az alakja, ahogy
beleolvadt a hóval borított hegyoldalba.
A továbbiakban írhatnék arról, hogy a kommunista rendszer, hány embert hozott
hazug ígéretekkel lehetetlen helyzetbe, s hagyott magára világtól eldugott
helyeken. Ez a család annak idején mindenét értékesítette és kiköltözött a jól
fizető bányába, otthont teremtett magának egy futóhomok rendszer lelkesítésére.
A szocializmus nagy bűne, hogy a hibákért, a kudarcért mindenki, azaz senki sem
felelős. Sajnos a rendszer összeomlása után már nem tudja értékesíteni otthonát
a mindenki által elhagyott bányásztelepen, s így nincs miből még egyszer, valahol
életteret teremtsen magának, gyermekeinek.
Írhatnék a silányan sem működő szociális hálóról. Vagy a gyermekvédelemről,
mely nem veszi észre, hogy milyen óriási veszélyt jelentenek a perifériára
szorult, szinte állati sorsban felnövekvő gyermekek, akiknek minimális esélyük
sincs arra, hogy a mind összetettebb világunkba belenőve, labdába rúgjanak.
Sok mindenről lehetne írni. Számomra örök és fájóan szép ez az édesanya.
Számomra maga a tömény remény ez az asszony, aki óév napján hatvan kilométert gyalogol,
hogy a világtól elhagyott, romos kis házikóba, az Úr 2002. évének első perceiben,
ünnepi vígság zsongja be gyermekei lelkét, hogy a testükkel egymást melengető
kicsinyek számára az ünnep földre szállhasson.
Meghajtom fejemet az anyai szeretet előtt. Ő nem tudja, hogy szelíd csendes
tette, igaz embersége talán a földre néző Isten szemében a bűnös világunk
névtelen, csendes mentsége, kiengesztelése.
A koldus asszony ajándéka: Az ember hivatása, áldozatos munkával ünnepet
teremteni a szeretteinknek. A tiszta szeretet a megújuló életnek a záloga!
Belőle, általa erő árad, hogy képesek legyünk elindulni a hegycsúcsaink felé,
hogy mi is szeretteinknek ünnepet hozzunk a földre.
Böjte
Csaba, ofm
