Saját bevallásuk szerint minden családba legalább az
apa vagy anya, nagymama vagy nagytata, valaki, akárki katolikus magyar
származású volt. A szülők Erdély városaiból, falvaiból a kommunista dagállyal
ide vetődött és most a szegénységben, nyomorban vergődő emberek. Milyen
nemzetiségűek? Erdélyiek! Hordozzák e táj, román, magyar cigány lakósságának
vérét. S ha megértik a szeretet lényegét, akkor keresztények lesznek. A
keresztségi oktatás során sok mindent megtudtam ezekről az emberekről.
Elsősorban azt, hogy emberek! Én megkínáltam kávéval, süteménnyel, emberhez
méltó szóval. Ők rám mosolyogtak, elbeszélgettünk gyermeknevelésről, haragról
és kiengesztelődésről, politikáról és tudományról. Elmondták, hogy rossz nekik
itt, éheznek, és szegények. El akarnak menni bárhova, akárhova. Én mosolyogtam,
biztattam, hogy imádkozzanak, énekeljenek, érezzék jól, otthon magukat legalább
Isten házába. És ők megtették, jó volt látni a boldogságot az arcukon. Csodálom
az apostolokat. Az őskeresztények nagy része rabszolga, nincstelen szegény,
otthontalan, kétkezi munkásember volt. Az apostolok hitték, hogy a szentség, a
kegyelem, Isten jelenléte átformálja, átalakítja a világot, megnemesíti az
embert. Hitték, hogy az öreg Nikodémus újra tud születni, hogy a bűnös Mária
Magdolna fel tud kelni, és új életet tud kezdeni. Én is hiszem, hogy ezekből a
gyermekekből hitvalló keresztényeket lehet nevelni. Hiszem, hogyha Isten erőt
ad, akkor bölcsődét nyitunk nekik, majd óvodát, iskolát, ahol a szeretet és a
jóság mellett megtanítjuk a magyar szóra. Megtaníthatjuk Arany János és József
Atilla verseire, Benedek Elek és Tamási Áron csodaszép történeteire, Hunyadi
János és Márton Áron népet vezető bátorságára, Bartók Béla és Kriza János
gyűjtötte népdalokra. A szülőföldjére visszatérő fecske hűségére, a minden
tavasszal csak azért is kizöldülő fák makacsságára, s a fekete földbe hulló s
ott elhaló búzamag csodaszép titkára. Nézem a gyermeket s csomagolok. Ajándékot
szeretnék adni neki. Gondolatban halomba rakom mindazt az értéket, jót és
szépet, szentet és igazat, amelyet az elkövetkező évek alatt szeretnék felkínálni,
odaajándékozni. Ahogy a gondos anya elkészíti a finomabbnál finomabb étkeket,
hogy táplálja, földi jókkal eltöltse magzatát, úgy én is táplálni szeretném a lelkét,
szellemét e kis ígéretnek, lelki gyermekemnek. Felénk tömegember nem kell
senkinek. Hiszem, hogyha igazi atyák tudnánk lenni, belőlük szerető gyermekeink
válnának.
Bármi lehet e gyermekből. De akármi is lesz belőle, számomra immár örömöt,
fényt vagy sebet fog jelenteni. A keresztségben nemcsak az Isten s az ő jegyese,
az Egyház áll örökre e gyermek mellé, hanem én is, parányi sodródó cseppje az
örökkévalóságnak, lelki atyja e holnapnak.
Csaba
testvér
