Egyházunkban, népünk körében a missziós, karitatív tevékenység nagyon mélyponton van. Egy-egy árvíz után megmozdulnak az emberek, de tudatosan, önkéntesen nagyon keveset adunk vagyonunkból, időnkből, anyagi javainkból. Jézus Krisztus mindenkit felszólított, hogy: „A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be, és nem lopják el a tolvajok!” (Mt 6.20) Nagyon mélyponton van az irgalmas szeretet, holott most óriási szükség volna az összefogásra, és talán a politikai légkör is lehetővé tenné, hogy elesett testvéreinket segítsük, és felemeljük őket. A kedvezmény törvény adta lehetőségeket kellene kibontakoztatni.

A nyugati országokban nagyon sok fiatal megszakítja a tanulmányait egy-egy évre, hogy elmenjen a harmadik világba segíteni, önkéntesnek. Milyen lenne, ha magyar egyetemisták között is elindítanánk ezt a mozgalmat? Ajándékozz egy évet az Életnek, a határon túl élő testvéreidnek!

Én megismerkedtem azzal a francia lelkiségi mozgalommal, amely a világ nyomornegyedeiben közel negyven „szívpontot” tart fenn. Déván is nyolc éve működnek. Itt általában 4-5 fiatal van (vagy fiuk, vagy lányok, nálunk csak lányok voltak). Általában egy-két évig arra vállalkoznak ezek a fiatalok, hogy élik az adott vidék szegényeinek az életét, különösképpen a gyermekek életével vállalnak sorsközösséget úgy, hogy ott vannak közöttük-velük. Napirendjükben a szentmise, a közös imádság fontos helyet foglal el.

A szegénynegyedekben lakást vásárolnak, és nagyon egyszerűen be is rendezik. Házaikban kápolnát alakítanak ki, amelyben jelen van Krisztus az Oltáriszentségben. Kis lelkiségi könyvtárral is rendelkeznek ezek a lakások. Meghatározott sorrend szerint naponta egy fiatal otthon marad: remete napot tart. Imádkozik, olvas, elmélkedik.

Szintén megadott sorrend szerint a másik fiatal az édesanya szerepét tölti be. Vásárol, takarít, főz, rendet teremt a házban. Ő aznap csak a társaira, a közös otthonra figyel, ezekről gondoskodik.

A többiek kimennek a városba. Meglátogatják az utcagyerekeket. Bemennek a kórházakba, gyermekotthonokba, kimennek az állomásokra. Nem tartanak kifejezetten hittanórát, se más szervezett programot. Egyszerűen jelen vannak a legkisebbek számára. Nem osztanak segélyeket. Esetleg, ha úgy gondolják szolnak nekem, és én meglátogatom az általuk felfedezett szegényeket, viszek adományt, sőt ha szükséges a gyereket befogadom az intézetünkbe.

A szerepek naponta cserélődnek. Így mindenkinek alkalma nyílik arra, hogy saját lelkével, hivatásával foglalkozhasson, ugyanakkor megtanul önállóan háztartást vezetni, emberekkel kapcsolatot teremteni, és megszokja az irgalmasság cselekedeteinek a gyakorlását is.

Az állandó jelenlét által saját értékeiket folyamatosan felkínálhatják a legkisebbeknek, s így megszentelik a felnövekvő nemzedéket. Teljesen önállóan működnek, évente két alkalommal szokták őket Franciaországból meglátogatni egy pár napra. Úgy láttam, hogy munkájukon áldás van.

Jó látni, hogy egy év alatt lelkiekben milyen sokat fejlődnek, alakulnak ezek a fiatalok. De a város nyomornegyedeiben is mindenki ismeri őket. Hiszem, hogy jelenlétük nagyon áldásos, eredményes.

A beindítás után, a fenntartási költségek nem jelentősek. Munkájukat önkéntesen ingyen végzik. A költségeket a mozgalom franciaországi központja vállalta. Ők a meghirdetésben azt is elmondják, hogy aki nem tud személyesen menni a harmadik világba, az anyagilag is segíthet. Így elégséges anyagi összegyűl egy-egy központ beindításához, fenntartásához.

Erdélyben szinte minden városban létre lehetne hozni egy-egy ilyen „szívpontot”; nevezzük ezután gyertyalángnak. De el tudom képzelni, hogy a többi utódállamban is szükség lenne egy-egy ilyen imádkozó, szerető jelenlétre, sőt még Magyarország nagyvárosaiban is. Ezek a fiatalok kapcsolatot tartanának a helybeli magyar egyházi, világi vezetőkkel, de magukban, önállóan élnék az életüket, és leginkább a magukra maradt magyar fiatalokra figyelnének. Az eldugott közösségek általuk is bekapcsolódhatnának a magyarság vérkeringésébe. Ezek az önkéntes fiatalok, magyarországiak és az utódállamok fiataljai vegyesen élnének együtt, így lehetőségük lenne egymást is jobban megismerni, a nyelvi nehézségek is áthidalhatóbbak lennének (a szórványban a „szívpontok”, a gyertyalángok, a többségi nemzet gyermekei felé is nyitottak kellene legyenek).

Mit javaslok? Amennyiben jónak látjátok ezt a kezdeményezést, jelezzetek vissza. A visszajelzések alapján, mindazokkal, akik fantáziát látnak egy ilyen mozgalom beindításában, leülnénk és megbeszélnénk a részleteket. Pl. ideiglenes szabályzat, felelősségek leosztása, anyagi vetületek kialakításának módozatai stb.

Meg vagyok győződve, hogy népünkben van annyi erkölcsi, lelki, gazdasági erő, hogy közösségeinknek a történelem által szétoldódott kévéiből a kalászokat, a gyermekeket össze tudjuk szedni. 

Szeretettel kérlek, hogy segíts a töprengésben, segíts, hogy meg tudjunk szervezni egy olyan önkéntesekből álló mozgalmat, melynek tagjai megkeresik, megtalálják, és talpra állítják az utcán, az állomásokon, a nyomornegyedekben, a menhelyeken szétszórtan talán már a nemzeti, a vallási identitásukról is megfeledkezett gyermekeinket, fiataljainkat.

 

Csaba t.

Translated by Beata Dukai