Édesanyám még azt sem tűrte el gyakran, hogy a nagyszüleimnél étkezzünk a húgommal. Számára a család összetartó szentélye a konyha volt, és bárhogy is alakult a programunk, étkezni haza kellett menni! Ezt kikövetelte és jól is tette, mert e rohanó világban könnyen elsodródhatunk egymástól örökre, ha nem tudunk, mint család egy asztalhoz ülni! Jó dolog egyrészt a kiskertben megtermelni, másrészt gondosan bevásárolva, szeretetből hazacipelni a mindennapihoz szükségeseket. Jó dolog a család részévé válva, szüleinktől tanulva elkészíteni együtt az ünnepi ebédet, és azt, a szépen megterített asztalnál együtt elkölteni s közben nyugodtan mindent megbeszélni!

Felnőtt fejjel visszanézve, 100% meggyőződéssel mondhatom, hogy gyermekkorom leghasznosabb iskolája emberré válásomban, a legtöbbet adó tevékenység, a mindennapi élelem előállításához, annak elkészítéséhez és elfogyasztásához kötődik! Ezen tevékenységek végzése alatt nem csak táplálékhoz jutott a testem, hanem megtanultam tisztelni, szeretni szüleimet, nagyszüleimet, rokonaimat, akikkel együtt keményen dolgoztunk, ugyanakkor a becsületes munkát végezve megtanultunk egy sok - sok szakmát, olyan készségeket tanultam, melyek az életben hasznomra váltak, s mely nélkül úgy gondolom, e világban csak sodrodó falevél lennék! A létfenntartás kemény küzdelmét vállalva megtanultuk tisztelni, szeretni a drága anyaföldet, mely ha verejtékes munkával is de eltart, enni ad nekünk és végezetül megtanultuk alázattal megköszönni  a Mindenhatónak a mindennapi betevő falatot!

Örvendek, hogy abban a régi, segélyektől mentes korban nőttem fel, hogy nagyszüleim, rokonaim, édesanyám mellett megtanultam előre gondolkodva tervezni, kitartóan dolgozni, a bajban együtt sírni, a jól végzett munka gyümölcsének együtt örvendezni és ünneplőbe öltözve a templomba menve,  Teremtőnknek mindenért gyermeki szeretettel hálát adni! Végtelenül sajnálom azokat a gyermekeket, kiktől mindezt elveszik! 

Aggodalommal, 

Csaba t.