Jakab Antal püspök úr születésének századik évfordulójára. cs.t.
1983 szeptemberében kezdtem a teológiát, és mindjárt az első héten mennem kellett, ministrálni Dr. Jakab Antal püspök úrnak. Ő minden reggel egyedül misézett a püspöki kápolnában, és az első éves kispapok mentek névsor szerint egyenként ministrálni neki. A névsor elején voltam, kellett is mindjárt mennem reggel korán a püspökségre. Férfiasan most már be merem vallani, hogy bár templomba járó ember voltam, valahogy a ministrálás az életemből kimaradt; nem szerettem szerepelni, fontoskodni, inkább megálltam a templomban hátul, csendesen - így nem is tudtam egyáltalán ministrálni. Persze nagyon hamar kiderült, hogy a püspök úr latinul misézik, és a nép híján a válaszokat az egyetlen kispap kellett mondja. Addig latint, mivel reálszakon végeztem, egyáltalán nem is tanultam, így egyből kivert a veríték, mikor a misekönyvet megláttam az oltáron. Elkezdődött a szentmise, és hihetetlen zavaromban, elkezdtem össze-vissza lapozni a misekönyvet, még olvasni is elfelejtettem, de ő jóságosan segített, megvárta, míg makogva kiolvasom a válaszokat. Mérhetetlen zavarban voltam, de azért csodáltam a püspököm hihetetlen önuralmát: ahogyan a szentmisét, szépen, csendesen - úgy, mint ki az Isten színe előtt áll - befejezte, majd letérdelt hálát adni. Én is letérdeltem, és meg voltam győződve, hogy az én papi életutamnak vége, mert szépen el fognak tanácsolni.
A püspök az ima után, lassan felkelt, szólt, hogy várjam meg, aztán kacsázó lépteivel eltűnt a szobájában, majd egy csodálatos szép naranccsal tért vissza, és szó nélkül átnyújtotta nekem. Meg voltam döbbenve, nem szidott, nem alázott meg, sőt szóvá sem tette ügyetlenségemet. Öt évet dolgoztam a teológia előtt, egy évet lent a bányában, ennél sokkal kisebb hibákért milyen sokat veszekednek az emberek, kint a világban? Számomra egyszerűen hihetetlen volt ez a határtalan önuralom, belső nyugodtság, ahogyan viselte az én tudatlanságomat. Óriási hatással volt rám püspököm jósága, csendes, szó nélküli szeretete. Azon a héten kívülről megtanultam az összes választ a latin szentmisére, így hétvégére már minden nagyszerűen ment. Nem hiszem, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel el tudta volna ezt érni velem.
Persze, még ezen a héten az is kiderült, hogy furcsa kacsázó járása, a börtönben viselt láb bilincsein lógó vasgolyó hurcolásától alakult ki. Nem emelte fel a lábát, szinte a földön húzta, mintha még mindig a csontjaiba vágott volna a Krisztus szeretetéért viselt bilincs. Nem beszélt a börtön éveiről, talán egyszer, akkor is csak úgy viccesen, megemlítette, hogy fül-orvosnál volt, és azok a komoly műszereikkel megállapították, hogy ólommal szennyezett a hallószerve, és meg is kérdezték, hogy nyomdában dolgozott? Vidám hangját szinte most is hallom, ahogy kacagva mondta: "Nem én sokkal mélyebb kapcsolatban voltam az ólommal, lent dolgoztam évekig a bányában."
Szememben, bár nálam alacsonyabb volt, mégis óriásinak tűnik. Büszke vagyok rá, hogy Krisztus nagy papi családjába ő fogadott be, ő szentelt fel. Jó vele egy csapatba tartozni, az ő lelki nagycsaládjának tagjának lenni. Most is, ha rá gondolok, betölt a belőle áradó határozottság, csendes alázatos konokság, az a fény, mely mindent olyan egyszerűvé tesz. Személye, számomra garancia volt az Evangélium hitelessége mellett.
Élő szenttel nem igen találkoztam, de úgy gondolom Jakab Antalt megismerve, hogy nagyon jó lehet közéjük tartozni. Kicsinységem tudatában szeretnék majd egyszer melléje ülni annál a nagy asztalnál, hol nincs első és utolsó vendég, melyet Isten azoknak terít, kik szeretik őt.
Pappá szentelő püspököm iránti őszinte szeretettel,
Böjte Csaba OFM
