Szent Ferenc ünnepén, nagy szeretettel köszöntöm  nagycsaládunk minden egyes tagját!  A gyermekek kérésére próbáltam megfogalmazni, a csatolt írásban azt, hogy mit is jelent számomra a ferences lelkiség!  Legyen ez a pár gondolat ünnepi ajándékom számotokra!

Kisebb testvéri szeretettel,

Csaba t. 

Beteg voltam és meglátogattatok

1983-ban, amikor a gyulafehérvári teológián elkezdtem a tanulmányaimat, az a hír járta, hogy az ősi vár falain belül csak katonák, papok és elmebetegek laknak! Valóban, a szeminárium tőszomszédságában egy nagyon nagy elmekórház, mondhatni menhely volt, több mint száz beteggel. Nekünk kispapoknak minden délután egy órát engedélyeztek a városban sétálni. Tavasszal, a nők napja alkalmával a séta alatt egy csokor hóvirággal bekopogtattam ebbe a kórházba. A hajdani kaszárnyaépület nagy termeiben rengeteg ágy volt egymás mellett, és mindegyikben egy-egy szenvedő ember. Én ágytól-ágyig mentem és mindenkinek adtam egy szál hóvirágot. A nők kerek szemmel néztek rám, volt aki nem is értette, hogy mit is akarok, de többen elsírták magukat. Az egyik ápoló szólt, hogy ott a sarokban az a néni magyar, nem is tud románul. A mai kor embere biztos, hogy nem érti a kommunizmus árnyoldalait, ezért nem is tudom, hogy egyáltalán érdemes-e beszélni az ottani körülményekről, tény az, hogy a néni két keze lánccal volt odakötve az ágyához. Az ápolónő elmondta, hogy kevesen vannak és sajnos a néni éjnek idején sokszor elindul, a többi beteg fél tőle és muszáj volt "rögzítsék" a beteget. Ma nem lánccal, hanem injekcióval szedálják a betegeket. Hogy melyik humánusabb megoldás azt én nem vitatom, inkább gondolatban menjünk vissza a beteg asszonyhoz.  

A 60 év körüli idős nő előre közömbösen fogadott, de amikor meghallotta, hogy anyanyelvén köszöntöm, megélénkült! Első pillanattól azt hitte, hogy én az ő kisebbik fia vagyok. Próbáltam az igazságot felfedni előtte, de az ő zavarodott értelme nem fogta fel, így ráhagytam, végül is én beteglátogatóba mentem és nem civakodni. A néniből dőlt a szó, gyerekkoráról, szomszédairól, mindenkiről mesélt. Az óra letelt, nekem mennem kellett, de megígértem, hogy máskor is eljövök, és valóban elkezdtem járni rendszeresen az én "fogadott mamámhoz". Levágtam a körmeit, vittem neki egy pizsamát, tudniillik mikor krízisei voltak gyakran letépte magáról a ruhát. Jó volt hallani az ápolóktól, hogy az én kis zsebpénzemből vásárolt pizsamát soha nem tépte le magáról. Húsvétkor hívtam a társaimat is és elmentünk locsolni a menhelyre. Megható volt ahogy a teológia gregorián kórusával együtt énekeltek ezek a sok szenvedést megélt emberek. 

Lassan mindenkit megismertem, ápolót és ápoltat egyaránt, és már úgy jártam az otthonba, mintha ott dolgoztam volna én is.  A tanév vége közeledett, elkezdődött a vizsgaszesszió. A legnehezebb vizsga akkoriban a filozófiai történelem volt, igazából egy telefonkönyvet kellett megtanulni, melyik filozófus mikor született, milyen könyveket írt, azok címét latinul, görögül, no meg azt is, hogy mit tartalmaznak e nagyszerű művek. Ettől a vizsgától mindenki nagyon félt. A vizsga előtti délután újból bekopogtam az elmekórházba, szépen szerre köszöntöttem az ismerős betegeket, majd megálltam az én fogadott mamám ágyánál. Nagy szeretettel fogadott és első mondata az volt, hogy: "egyet se búsuljak, nyugodtan akasszam az ekét a földbe, ő majd vezeti a lovakat." Nem értettem és rá is kérdeztem, hogy mit szeretne mondani. Azt mondta, hogy "tudom én jól, hogy milyen sok dolgod van, de ne búsulj mert segíteni fogok. Te csak vágjad a rendet és én szétpallom mögötted a levágott füvet."

Mosolyogtam, magamban arra gondoltam, hogy ugyan mivel tudna segíteni ez a zavart elméjű, ágyhoz láncolt beteg. Aztán másnap, csodák csodájára egyedül én kaptam az osztályból tízest. Biztos, hogy szerettem a filozófiát, meg is tanultam, de ennek ellenére világosan éreztem, hogy valaki biztos kézzel vezeti a lovaimat. Vizsga után újból elmentem a nénihez ki mosolyogva fogadott és csak annyit kérdezett: na ugye, hogy sikerült? Jelzem azt, hogy én szinte soha nem beszéltem magamról, ő nem tudta, hogy én a teológián tanulok! A néni meg volt győződve arról, hogy én az ő meg nem született kisebb fia vagyok egy eldugott székelyföldi faluból. Tény az, hogy én rendszeresen látogattam a nénit, ő vigasztalt, bátorított, és volt több olyan év, hogy minden vizsgám tízesre sikerült! Az évek teltek, a néni vezette a lovaimat és én jó mélyre nyomtam az ekevasat. Egyik tanév végén, a néni búcsúzáskor  megölelgetett és megígérte, bárhogy is alakul az életem, rá számíthatok, csak nyugodtan végezzem a dolgomat mert ő mindig mellettem lesz. Nyári vakáció végén újból elmentem a kórházba, de az ágyba már egy más beteg volt, az ápolók elmondták, hogy a néni meghalt. Én hiszem, hogy van egy névtelen védőszentem akire mindig számíthatok, aki azóta is vezeti a lovaimat! 

Az elmekórház is elköltözött ki Alsógirdára, Gyulafehérvártól több mint 20 kilométerre, de én ha tehettem minden ünnep előtt elmentem és meglátogattam a több mint 150 emberből álló nagy családomat. Legtöbben név szerint ismertek, a kerítésre felmászva vártak, jó volt találkozni velük. Nem akartam őket se gyógyítani, se anyagi gondjaikat megoldani, nem is volt erre lehetőségem, de egy-egy kis zsák dióval, almával vagy más innen-onnan összegyűjtött semmiséggel próbáltam a találkozásainkat szebbé tenni. Történt egyszer, hogy karácsony előtt ott szorongtam én is két társammal a távolsági buszmegállóban. Akkoriban mindenütt nagyon sok ember volt, hosszú sorokban álltak a jegypénztár előtt az emberek, én is beálltam két társammal a tolongó emberek közé. Ekkor megpillantottunk egy öreg urat, ahogy rongyosan ott gubbasztott egy padon. Társaim tartották a helyemet a sorban, én odamentem hozzá és kérdeztem hova utazik. Zavartan nézett rám és kiderült, hogy az elmekórház kapuját nyitva felejtették és ő elcsellengett. Kérdeztem nem akar-e visszamenni, mert jönnek az ünnepek. Szomorúan nézett rám és mondta, hogy nem tud visszamenni, nincs pénze. Elkezdtem számolni, a matematika egzakt tudomány, világosan emlékszem, hogy 25 lejünk volt összesen és egy jegy 6,50-be került, hamar kiderült, hogy 1 lejjel mínuszban vagyunk. Nem nagy összeg, de a  jegyárusító nénik akkoriban sem az irgalmas nagyvonalúságról voltak híresek. Néztem ezt az elmebeteget, majd a lábához pillantottam és megláttam ott csillogni egy fém egylejest a sárban. Felvettem és szaladtam a társaimhoz akik éppen három jegyet kértek Alsógirdára. Én odanyújtottam a pénzdarabot és mondtam, hogy négy jegyet kérünk. A busz már elé állt, a motor járt, mi négyen éppen, hogy felültünk a járműre és már indult is. Az elmekórházban nagy ovációval fogadták a csellengő beteget, aki hálálkodva ígérte, hogy többet ilyen világ körüli expedícióba nem indul el. Nem szoktam a földön pénzt találni, ezért számomra az a pénzdarab fényesen bizonyította akkor is és ma is, hogy ha én a betegekhez lehajolok, akkor számíthatok a Teremtő Istenemre, mert neki gondja van a legkisebbekre is. 

Beteg voltam és meglátogattatok - mondja Jézus Krisztus, és én meg vagyok győződve, hogy valóban aki egy szenvedő, elhagyott beteget meglátogat, az Krisztust látogatja meg. A körülmények Istennek hála Romániában is sokat javultak, azok a régi menhelyek ahová ingyen bárkit befogadtak, megszűntek, de ennek ellenére ma is sok szenvedő, magányos emberben vár bennünket a megfeszített Krisztus. A velük való találkozás valóságos istenélményt jelenthet számunkra! Az istenkereső ember nem csak az Oltáriszentség előtti imádságban vagy a Szentírás fölötti elmélkedésben, hanem a szenvedő betegek látogatásakor is találkozhat a megváltó Krisztussal! 

Szent Ferenc atyánk, élete végén írt végrendeletét ezekkel a sorokkal kezdi: "míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére." Nagy igazságot fogalmaz meg Szent Ferenc, mert valóban jónak lenni jó, irgalmas szeretettel egy beteghez lehajolni valóban ajándék és nem csak a szenvedő ember számára, hanem számunkra is.  Látogassuk a magányos betegeket, legyünk a legkisebbeknek a kisebb testvérei!!

Szeretettel,

Csaba t.