„…bejárhatom az egész világot, de mit használ nekem, ha a lelkem kárát vallja, ha nem tud valaki úgy rám nézni, mint egy gyermek az ő szeretett édesapjára. Sokkal fontosabb az, hogy valakinek az életében egyetlenek legyünk, mint az, hogy kötöttségek nélkül, saját kényünkre-kedvünkre, lelkileg magányosan barangoljunk életutunkon.” (Böjte Csaba: Út a Végtelenbe)
„Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” 