Sokszor kértek, hogy foglaljak állást a világunkban lévő rosszal, ellenségeskedéssel kapcsolatosan. Írtam egy pár gondolatot, szeretettel megosztom.

 

 

 Kinek van igaza? Én nem szeretnék belevegyülni egyik oldalon sem az igazságért vívott küzdelembe, mert én azt látom, hogy Saullal, a Krisztus követőivel szemben rosszindulatú, gyilkos szándékú zsidóval Jézus párbeszédet kezd: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9.4). A párbeszéd odáig fejlődik, hogy Saulból Szent Pál, a népek apostola lesz, és megírja a szeretet-himnuszt. Jézus nem ítéli el a bűnben, a sötétben élő embert, hanem felszabadítja a szeretetre, szabaddá teszi a bizalomra, a jóságra.

 Ez az egyetlen járható út! Isten gyermekei, az emberek nem statikus, ércbe öntött, merev entitások, hanem a fény felé hajló, igazságot kereső, dinamikusan fejlődő, maréknyi porból született teremtmények. Hiszem, hogy mindannyian vágyunk arra, hogy kibontakozzunk, életünk virágba boruljon, majd jó termést hozzunk, hogy így életünknek értelme, nemes célja legyen. Az lenne a fontos, hogy a párbeszéd által segítsük egymást, hogy a saját szeretet-himnuszát mindenki maga írhassa meg.

 Meg vagyok győződve, hogy Isten-teremtette, szép világunk elég nagy, van itt hely bőségesen mindnyájunknak. Abban is biztos, vagyok, hogy jóságos mennyei Atyánk jól feltarisznyálta világunkat: van elég vas, réz, szén, kőolaj, jutna mindnyájunknak, ha bölcsen és testvéri szeretettel használnánk fel azt. Világunkat úgy képzelem el, mint egy óriási puzzlet: megvan itt minden, csak a gonosz egy kissé összezavarta a darabokat, de nekünk nyugodt, békés, kitartó munkával, sikerülhet, sikerülnie kell mindent szépen helyre rakni. Ez nagyszerű dolog, emberhez méltó élet, számomra szebb, mint a tökéletes kész világot szájtátva szemlélni.

 Jézus Krisztus azt mondta: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” (Jn 5.17) Az én igazi reményem éppen a mindmáig munkálkodó Isten, mert azt még valahogy el tudom hinni, hogy az én, a te munkád értelmetlen, céltalan, üres lötyögés, de azt, hogy a teremtő Isten mindig a szeg mellé ütne, azt nem tudom elképzelni. Mi, mindannyian ennek a teremtő Istennek a munkatársai vagyunk. Hiszem, hogy minden nyafogás, siránkozás ellenére világunk a kibontakozás, a kiteljesedés útján halad. Természetes, hogy kinövünk egy-egy cipőt, ruhadarabot. Társadalmi szokások, valós, vagy vélt értékes beidegződések dőlnek körülöttünk halomba. Az emberiség nagy fájáról népek, nemzetek törnek le, és semmisülnek meg, ha nem tudnak rugalmasan megújulni, előre nézni, de ez nem a világ vége. Hiszek a kibontakozó győzelmes életben, mely tudatosan a fény felé tör. A fény felé, melynek a neve: őszinteség, igazság, szolidaritás, élet, szeretet, Isten.

 Nem hátrafelé kell nézni. Valóban értékes, megszokott, „hozzá nőtt” „ruhadarabokat” kell az emberiségnek levetnie. Jézust megfeszítették, mert úgy lépett ki az Ószövetség évszázadokon keresztül csiszolódott hagyományából, szokásából, mint idejemúlt ruhából. Egyetlen értékhez ragaszkodott feltétlenül, a szeretet parancsában megfogalmazott Isten- és emberszeretethez. Szereti a mennyei Atyát, bízik benne, a kereszten is kezébe ajánlja a lelkét, és hisz az Isten által teremtett emberben, annak jóságában. Ezért kér nagypénteken számunkra bocsánatot: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23.34) Úgy gondolom, hogy nekünk is a Krisztus által szorgalmazott Újszövetséget jelentő szeretet-parancshoz kell feltétlenül ragaszkodnunk. Minden más elengedhető: a múlt sérelmei, országok határai, kiürülő intézmények tekintélye, minden. De még a szertartások, szokások, hagyományok, megannyi beidegződés is csak eszköz, mankó, mely által a szeretet útján tovább mehetünk. Az Istenhez vezető szeretet útja a fontos, nem a „jármű”, amivel az úton haladunk.

 Én nem ünneplem meg, de még gyásznapot sem tartok azon a napon, melyen apámat elhurcolták a kommunista verőlegények, hogy börtönbe zárják, összetörjék, megöljék. Nem tartom meg ezt a napot, mert Krisztus azt kéri, hogy bocsássunk meg hetvenszer hétszer, és ez szabadságot jelent nekem. Szabad vagyok, mert nem kell magammal hurcolnom ezt a szörnyűséget. Jézusnak egyetlen parancsa a szeretet parancs. Nekem lököttségnek tűnne, ha egy házaspár évente megtartaná azt a gyásznapot, mikor jól összevesztek. A lényeg az, hogy szeressék egymást, és a házasságkötés napját ünnepeljék meg, a gondokat, nehézségeket, maréknyi porságukból fakadó gyengeségeket alázattal bocsássák meg egymásnak. Nem lehet évről évre tragédiákat ünnepelni, unokákon számon kérni a nagyapák által elkövetett hibákat. Úgy gondolom, hogy a sok lamentáció, siránkozás, ellenségeskedés helyett a jövőbe kellene néznünk. Hagynunk kellene, hogy a múlt minden akarva vagy akaratlanul okozott sebét, fájdalmát az idő begyógyítsa. Az előttünk álló feladatokra kellene koncentrálnunk. A kiengesztelődések új ünnepeit kellene alázattal megszerveznünk.

 Egyéni és közösségi életünkben egyaránt a jövőt kell szem előtt tartanunk. Az emberiség nem érte el a lelki, szellemi, anyagi fejlődésének a csúcsát, nem értük el a teljességet. Hiszem, hogy van tovább, az emberiség létével írt szeretet himnuszt még nem fejeztük be, a szeretet Isten országának beteljesedésével sem ér véget. Hihetetlen távlatok vannak előttünk, az ember szinte bele szédül, de nem kell félnünk, mert magunk előtt láthatjuk gondviselő Istenünk karjait. A félelem megbénít, a remény, a gondviselő jóságban vetett hit szárnyakat ad.

 Jézus Krisztus nem rémüldözik sem nagypénteken, sem húsvét vasárnapján. Békés nyugalommal megy a szeretet útján, mert hisz a szeretet végső győzelmében. Nincs más út, csak a párbeszéd és a szeretet útja, melyen, ha következetesen haladunk, akkor hiszem, hogy életünk a szeretet himnuszának megírásába torkollik.

Kisebb testvéri alázattal, Csaba t.
2007. május 18.