Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha őseink hitét követve térdet hajtanánk Istenünk előtt, és a tékozló fiú atyjának szeretetével ölelnénk át a gonosz karmaiból szabaduló testvéreinket.
A ma embere nem csak Istenben nem mindig hisz, hanem a gonosz lélek létét sem fogadja el. Éppen ezért mind az Isten, mind a gonosz lélek szerepét emberek vállalják át, embereknek osztjuk ki az ő feladataikat.
Groteszk, visszataszító, mikor egy-egy embert környezete istenít, talán még ennél is szörnyűbb, mikor valaki hitetlenségében Isten trónjára vágyik, teremtője feladatait akarja átvállalni.
Sajnos a gonoszat tapasztalva, világunkat jókra és rosszakra osztjuk, mint a mesében élő gyermekek, és ellenfeleinket gonosznak tartjuk. Pedig mi mindannyian egy-egy marék porból vagyunk teremtve arra, hogy tipegve, topogva lábra álljunk, és egymás kezét fogva, váll a váll mellett elinduljunk a végtelen felé, Isten országa felé. Meg-meg csillan Napunk, Istenünk fénye rajtunk, egy-egy szép vonása feltűnik arcunkon, de nem vagyunk Istenek. Sokszor a gonosz, a gyűlölet mozgatja kezünket, lábunkat, nyelvünket, de nem vagyunk gonoszak, a gonosztól megszabadulhatunk és tisztán, szabadon vándorolhatunk. Utunk maga is teremtés, hisz Istenünknek partnerei vagyunk, teremtve teremtődünk, szülve születünk, életet adva élünk, világunkat kibontakoztatva önmagunkat bontakoztatjuk ki az örök életre.
Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, ha őseink hitét követve térdet hajtanánk Istenünk előtt, és a tékozló fiú atyjának szeretetével ölelnénk át a gonosz karmaiból szabaduló testvéreinket.
