Itt ül előttem egy lány, tizenegyedik osztályba jár, azaz csak járt, mert bejelentette, hogy férjhez készül, és tovább nem hajlandó iskolába menni.
Kedves, szép vonású fiatal, óvodás korától nevelem, nagyon szeretem őt. Arca hatalmas belső feszültségtől izzik, mert ösztönei, szíve egyet mond, és mi a felnőttek, az ország törvényeit követve, egészen mást kérünk tőle. Érzem, tudom, hogy szeret, ragaszkodik hozzám, de itt most számára élet és halál kérdése a holnap, tizenéves tisztasággal, őszinteséggel fordul felém. Több mint egy évtizede, nagymamája kezembe tette Isten nevében a sorsát, ő feltétel nélkül bízott bennem, és most választ vár tőlem.....
Nézem a lányomat és hallgatok, hallgatom ahogyan el-el csukló hangon keresi dühösen a szavakat, hogy megmagyarázza nekem a világ legtermészetesebb igazságát: szerelmes, és szeretne együtt lenni azzal kit oly nagyon szeret. Igen, ő bízik testében feszülő, megállíthatatlanul követelőző ösztöneiben, tudja, hogy Istentől kapta azokat és ő szeretne hallgatni rájuk, repülni akar, arra merre vezetik legtisztább vágyai. Csodálkozva néz rám: mostanig akár fél szavakból is mindig kitaláltam vágyait, gondolatait, most miért nem értem meg őt? Érzem, hogy itt és most, mint szülő, nevelő vizsgáznom kell!
Ülök csendben, nézem a lányomat, értem én, a mindent szétszakító életerő lázadását! Nagyon nehéz megszólalni! Hogy mondjam el, hogy egy beképzelt, arrogáns társadalomban élünk, és hogy 2011.-ben egész Erdélyben nem indult szakoktatás, és, hogy bár láttam, hogy nem is vágyik a felsőbb osztályokba, nem akar egy líceumot hosszan járni, mi mégis a beteg törvényekre figyelve, őt erővel beírattuk a tizenegyedik osztályba. Hogy mondjam el, hogy csodálom ahogyan ő szeretettel lehajol a kicsinyekhez, és tizenhét évesen szorgoskodik a konyhán, és láttam benne az érett nőt, ki képes boldoggá tenni egy férfit, és szép egészséges gyermeket szülni neki, de mégis úgy bánunk vele, mint egy gyermekkel?
Nehéz megszólalni, mert magam sem értem, hogy miért megyünk szembe a természettel, a józan ésszel, és nevelünk iskoláinkban - sokszor erőszakkal - sok-sok élhetetlen értelmiségit? Népünk, nemzetünk gerincét mindig is a becsületes mesteremberek, földművesek alkották, a tisztességes, szorgalmas kézművesek, kik munkájukkal nem csak kenyeret, megélhetést adtak, hanem otthonná tették szép szülőföldünket. Oly nagy szükség volna rájuk, és mégis az oktatásért felelősek mindenkit 20 éves korig iskolapadba akarnak kényszeríteni az új tanügyi törvénnyel. Egy kőműves vagy pék, vagy traktorista, csak 17 év oktatás után kezdheti el a munkáját a legújabb törvények szerint. Három éve már, hogy nem indultak szakmunkásokat képző osztályok Erdélyben! Népünk létének záloga a jókedvű, vidám család, melyben az édesanya anyai jósága, szeretete hordozta a holnap ígéretét, az egész nép számára a legdrágábbat, a gyermekáldást. Fiatal, sokgyermekes édesanyának lenni, a legcsodálatosabb hivatás ezen a földön! Egy oktatási rendszer legfőbb célja a gyermekeket szeretettel vállaló, és azokat becsületes munkával felnevelő tisztességes emberek képzése, nevelése.
Nézem a lányomat és lelkem mélyén büszke vagyok rá. Ő képes Istentől kapott tiszta ösztöneire hallgatva lázadni, és hazug világunkkal szembefordulni. Nem kívánja a rongyrázó világunk hatfogásos ebédjét, neki elég az egyszerű, finom egy tál étel, ő két kezével, Istentől kapott értelmével dolgozni akar, gyermeket akar szülni annak a férfinak, kit tiszta szívvel, őszintén szeret. Ehhez kéri az én segítségemet. Nem akar tovább iskolába járni, napi 7-8 óra elméleti oktatáson részt venni, olyan vizsgákat letenni melyek nem érdeklik, és melyekre nem is készült fel, melyekre elmenni, számára már önmagában hazugság!
Lányom felnőtt, kezébe akarja venni a sorsát! Igazából az egész oktató, nevelő munkánknak a célja, hogy erre a lépésre felkészítsük a fiatalt. Határozottan érzem, itt van az a perc, mikor nevelésének szép terhét kiveszi kezemből, hogy tovább már önmaga sorsának irányítója legyen. Ez a nagykorúság első pillanata, egy felnőtt születik a szemem előtt.
Nézem és tudom, hogy óriási terheket vállal most, hogy szívére hallgatva feláll és útra kel. Persze, hogy aggódom érte, sok-sok fáradt, bölcs tanács, óva intő példa kavarog bennem, annyi mindenről lehetne beszélni, de inkább hallgatok, nem akarom megtörni a kibomló szárnyak lendületét. Lányomra büszke vagyok, szeretettel megölelem és egyetlen dolgot kérek tőle: biztatom, hogy menjen be a templomba és tiszta, szabad lelkiismeretével forduljon teremtője felé. Beszélje meg az Istennel, hogy hogyan tovább, és én döntését, bármi is lesz az, testvéri szeretettel tudomásul veszem. Igen, döntsön lelkiismeretére hallgatva, szabadon, és bárhogy is dönt, én mellette állok. Tudatosan igent mondtam rá kisgyermekként, és most hogy szabad akaratának fényében a szárnyát kibontotta és útra kell, hát - mi mást tehetnék - mellette maradok.
Szeretettel,
Csaba t.
2011. november 28.
