Karácsonyra készülve örömmel gondolok vissza arra az adventi napra, amikor megismertem a dévai gyerekek kis csalogányát, Zitát. A téli vakáció első napján elmentem Kisiratosra, hogy az ünnepekre elhozzam a gyerekeket Dévára. Már késő délután volt, mikor a buszban abbahagyták az éneklést, és elkezdtek csiritelni, beszélgetni. Az egyik kis szőke hatodikos lány kéréssel fordult hozzám: „Atya, vigyen el minket a szülőfalumba, ahonnan egy évvel ezelőtt elhozott!” Tudtam, hogy neki nincs, ahova hazamenjen, ezért csodálkozva kérdeztem: „Ugyan hova szeretnél menni?”
„Tudja, Csaba testvér, él ott abban a faluban legalább tíz olyan gyerek, aki még soha nem kapott karácsonyra ajándékot. Tetszik tudni, mi sem kaptunk addig ajándékot, míg nem jöttünk magához az intézetbe.” Aztán elmesélték, hogy nekik az volt az ajándék, mikor este sötétben hosszan sétáltak a falu közt, és nézték, hogy milyen szépen világítanak az ablakon keresztül a feldíszített karácsonyfák. Nagyot sóhajtottam:
„Jaj, lányok, késő van, hideg is van, csúszós az út, meg aztán látjátok, ajándékunk sincsen.” Kórusban válaszolták: „De van, mert mi készítettünk! Sok mindent hozott a Mikulás, meg az uzsonnánkból is megspóroltunk, és így lett tíz kis csomag.”
Nehezen tudtam megszólalni, némán vezettem a hóesésben, lassan beborított a decemberi szürkület. Nem volt semmi kedvem egy kétszáz kilométeres kitérőt tenni. Éreztem, hogy most angyalnak nem vagyok jó, de aztán arra gondoltam, hogy talán szánhúzó rénszarvas lehetnék!
Nincsen ajándékom, de a gyerekeket segíthetném, hogy szeretetük célba érjen. Így elindultunk a késő decemberi alkonyatban, nagy szeretettel. Este kilenc óra volt, mikor célba értünk, szépen hosszan jártuk a családokat, és végül eljutottunk egy kis, régi székely tornácos faházba.
A házban nem volt villany, három aranyos lányka gubbasztott egyetlen szál imbolygó fényű gyertya mellett. Édesanyjuk – maga is törékeny gyermek – fogadott, szerényen állt az ajtóban. A gyerekeink, igazi angyalként, tiszta hangon énekelték a szebbnél szebb karácsonyi énekeket. Én jól nevelt rénszarvasként álltam a sötét sarokban, és könnyes szemmel néztem, ahogyan gyermekeim nagylelkűen szétosztják a saját ajándékaikat. Jó volt látni az arcukat, a jóság beragyogta mosollyal, szépséggel annak is a vonásait, aki adta, de annak is, aki kapta.
Az édesanya szelíden megszólalt: „Jaj, atya, magát az angyalok hozták! Már az ősz óta szerettem volna megkérni, fogadja be a lányomat, ezt a nagyobbat, Zitát, mert nekem nincs módom beíratni az első osztályba.” Igent mondtam, így lett a kis Zita a mi lányunk. Déván mindig csak énekelt, így nagyon nem is lepődtem meg, mikor Bródy János őt választotta ki a kétezer gyerekünk közül mint a legjobb énekest.
Azóta is a kis Zita mindenütt, ahová elmegyünk, bátran és örömmel énekel, és nekem újból és újból eszembe juttatja, hogy ha nem tudok is angyalként szeretni, de azért nem árt, ha megteszem, mit megtehetek.
A kis Zita éneke, szép, tiszta, gyermeki hangja számomra mindennél jobban bizonyítja, hogy Istent nagylelkűséggel nem lehet felülmúlni. Lám-lám, azon a napon is azt hittem, hogy én adok, de kiderült, hogy igazából Isten ajándékozott meg egy csodálatos kislánnyal, aki által hiszem, hogy nem csak én, de mindannyian gazdagabbak lettünk!
Sok-sok szeretettel, Csaba testvér
