Oly sok szegénynek, árvának terítettem asztalt a te gondviselő jóságodból Istenem de ennek ellenére szégyenkezve, bevallom, hogy még mindig nem értem végtelen jóságodat, hozzánk lehajló türelmedet! Csodálni csodálom irgalmas gondviselő jóságodat, hisz nap mind nap mind tikkadt vándor a forráshoz, visszajárok Hozzád, de érteni nem értem, hogy mit szeretsz rajtunk?! Te aki a teremtés hajnalán egyetlen igéddel a létbe robbantottál, hogy a térben, s időben kibomló univerzum otthont nyújtson az emberben öntudatra ébredt gyermekednek, Te mérhetetlenül hatalmas vagy, s mégis gyöngéd Atyánként végtelen bölcsességgel, tapintattal, lehajolsz hozzánk!?
Érteni nem értelek, de bizalommal hozzád menekülök!!
Élő hittel,
Csaba t.
A tanítványok egy alkalommal áthajóztak a Genezáreti-tavon. Elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, és csak egy kenyerük volt a bárkában. Jézus a lelkükre kötötte: „Vigyázzatok! Óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától!” Ők egymás közt arról beszélgettek, hogy nem hoztak magukkal kenyeret. Jézus észrevette, és így szólt: „Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek, és nem fogjátok föl? Még mindig mérzéketlen a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” Azt válaszolták:
„Tizenkettőt.” „És amikor hetet törtem meg négyezer embernek, hány telem kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték: „Hetet.” Erre újra megjegyezte: „Hogyan lehet, hogy még mindig nem értitek?”
„Hogyan lehet, hogy még mindig nem értitek?”