Látni és láttatni a világunk gondjait, sebeit, hogy együtt megoldást keressünk, találjunk a gondokra ez a mi feladatunk és nem a kényelmes önzésben elsüllyedni! Isten Országa, a szeretet a béke, a jólét országa vagy mindannyiunké lesz, vagy senkié sem lesz!! Köszönöm Andreának a felrázó tudósítást! 

Csaba t.

Néhány napja érkezett haza Kenyából a zetelaki származású Máté Andrea, aki önkéntesként szeretett volna változtatni Ruszinga-sziget lakóinak sorsán, de az itthoniak életén is. Látta, hol telelnek a fecskék, de a szegénység valódi arcát is. Kulturális sokk volt számára az éhínség látványa, mégis úgy gondolja, minden fiatalnak el kellene jutnia legalább egyszer Kenyába.

Merni kell nagyokat tervezni, de nem szabad elégedetlenkedni a kisebb dolgokkal sem – vonta le önkéntességének tanulságát Andrea

A huszonkét éves Máté Andrea a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem szociális munka tagozatán végezte tanulmányait. Líceumi diákként Caritas-önkéntes volt, ekkor lett Afrika az álma. Már a középiskola elvégzése után szeretett volna eljutni Kenyába, ám végül az egyetemi tanulmányok után jutott el a fekete kontinensre. A Van egy téglám Kenyában nevű projekthez csatlakozva utazott el tavaly novemberben Kenyába, a Viktória-tó Ruszinga-szigetére. Andrea szerint ez volt számára a legjobb időpont, hiszen még karrierkezdés előtt áll. Eredetileg féléves önkéntességet tervezett, ám mivel csak turistavízumot kapott, legfeljebb három hónapot tölthetett Afrikában. Így feladatai is változtak, oktatás helyett a szociálisan hátrányos helyzetű családokat látogatotta meg, gyerekekről gyűjtött információkat, ezek alapján készített a lehetséges támogatóknak szánt ismertetőket. Felajánlás pedig sok kell, ugyanis Andrea szerint az ott élők minden nap megharcolnak a megélhetésért.

Sokkoló mindennapok

Mint kiderült, a Ruszinga-szigeten élők napja nagyrészt élelemszerzéssel telik, ám nem mindig járnak sikerrel. Az élelemhiány volt az egyik legnagyobb kulturális sokk Andrea számára, de a nem ez volt az egyetlen szokatlan dolog. „Egy európai nő számára nehéz megérteni az ott természetesként elfogadott poligámiát” – magyarázta. A férfiak felelnek az ügyintézésért, ám ritkán vannak a háznál. A nők csak a házimunkával foglalkoznak, ebben segítenek gyerekeik. Szokatlan volt számára, hogy sok AIDS-ben szenvedő van, nemcsak a felnőttek, hanem a tizenévesek között is. Gyakori, hogy csak nehezen jutnak el negyedik osztályig a gyerekek, sokuknak mindkét szülője AIDS-ben hunyt el, így a kicsiket a nagyszülők nevelik. A gyerekek többsége kilométereket kell megtegyen az iskoláig, és talán ez az egyetlen biztos pont az életükben. Mint elmondta, a templomi szokások is szokatlanok voltak számára: noha nagyon mély evangélista hitű a szigeten élők többsége, mégis sikoltoznak, sírnak, táncolnak az istentiszteleteken.

Mélyszegénység mindenhol

„Úgy kelnek fel, hogy lehet, nem lesz mit enni aznap” – magyarázta az udvarhelyszéki lány, aki csak most tudja felmérni, hogy valójában mit jelent a szegénység. Andrea szerint éppen ezért lenne jó, ha a fiatalabbak legalább egyszer eljutnának Kenyába. Úgy véli, ha találkoznának az igazi problémákkal, saját gondjaikra is másként tekintenének.

„Arra számítasz, hogy mivel szegények, érzelmileg nagyon gazdagok, de egyáltalán nem így van. Az érzelmi intelligenciájuk nagyon alacsony” – magyarázta a pályakezdő szociális munkás.

Andrea maga döntött arról, hogy novembertől kezdődjön önkéntessége, szerette volna megtudni, hogy miként élik meg Kenyában a téli ünnepkört. Elmondása szerint Ruszinga-szigeten a karácsony annyiból állt, hogy csirkét főznek. Az apa elment templomba, de a család többi tagja ugyanúgy végezte a háztáji feladatokat, mint bármilyen más nap. Azért, hogy ünnepibbé tegye a hangulatot az udvarhelyszéki önkéntes lány cserjékből készített adventi díszeket, karácsonyfát pedig bambuszból, ám elkeserítette, hogy a család jobban várta a korábban beígért üdítőt. Szerinte az ottaniak egyértelműen a pénzel azonosítják a fehér embert, és éppen ezért gyakran vissza is élnek a jóhiszemű segítőkkel.

Pénzzel lehet segíteni

A fehér ember számukra legalább olyan furcsa, mint számunkra a fekete bőrűek. Nem egyszer történt meg vele, hogy kíváncsi gyerekek mentek megnézni őt, az utcán csoportok követték és szagolgatták, vagy csak véletlenül rajta felejtették tekintetüket. Ennek ellenére az udvarhelyszéki lány szerint nagyon barátságosak voltak, főként a kisebbek.

Minden önkéntes, aki ilyen munkára vállalkozik, azt reméli, kicsit megváltoztathatja a világot, majd szembesül azzal, hogy ehhez pénz is kell – véli Andrea. Önkéntesként előbb meg kell találni a módszert, amivel segíteni lehet. „Végül hírnökké váltam, remélem, azzal segítek, hogy eljuttatom történeteiket, sorsukat azokhoz az emberekhez, akik anyagilag tudnak segíteni nekik. Sajnos ezt leginkább pénzzel lehet megtenni” – fogalmazott Andrea. Visszamenne még az afrikai szigetre, szeretné követni a megismert emberek sorsát. Ennek ellenére az ott töltött idő alatt egyértelművé vált számára, hogy nem kell többezer mérföldre utaznia ahhoz, hogy segíthessen az embereken. 

http://www.szekelyhon.ro/