Az évközi huszonnegyedik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta elmondja küldetésének nehézségeit: voltak, akik szavakkal gyalázták, de voltak olyanok is, akik tettlegesen megverték. Mindennek ellenére a próféta nem csüggedt el, mert minden bizalmát Istenbe fektette. Minket is csak ez az Istenbe vetett maradéktalan bizalom vezethet át az élet megpróbáltatásain.
A második olvasmány Szent Jakab leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol kifejti a hit és cselekedetek közötti szoros egységet. Meddő az olyan hit, amelyből nem fakadnak jócselekedetek. Jó tudni, hogy ma is sokan vannak, akik hitük alapján válnak az emberiség jótevőivé. Mindaz, aki hite alapján becsületesen és lelkiismeretesen végzi hivatásbeli kötelességét nemcsak a hit erejének, hanem az Isten irántunk való szeretetének is tanúi az emberek között.
Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy nagy drámáról: Péter hitvallásáról és bukásáról. Érdekes és tanulságos ez az ellentét: Péter egy személyben nagy és kicsi, hitvalló és kételkedő, bátor és gyáva. Könnyen magunkra ismerünk benne. De figyeljünk fel egyes részletekre ebben az evangéliumi jelenetben.
Márk evangélista érdekes módon fogalmaz: „Péter félrevonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Péter nem nyilvánosan szegült szembe Jézus nyilatkozatával, hogy szenvednie kell majd, hanem tanúk nélkül akarta kifejteni a dolgokról alkotott saját nézetét Jézusnak. Értelmezhetjük ezt jóhiszeműen, mondván, hogy Péter ezt azért tette négyszemközt, nehogy megbotránkoztassa a többieket, akiknek a nevében az imént szólt. Ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy Péter tapintatos volt. De az esemény kimenetele nem igazolja ilyennemű jóindulatú feltevésünket. Péter inkább bizalmaskodni akart Jézussal: a barátokat szoktuk félrevonni és csendben közölni velük valamit, amit nem akarunk, hogy mások is meghalljanak. De Péternek meg kellett tanulnia, hogy Jézus nem ilyen értelemben a barátja.
Az első tanulság amit ebből a jelenetből levonhatunk, hogy mi is állandó kettőségben élünk: mindenki nagy életének, vagy jellemének egyik, vagy másik területén, ugyanakkor kicsi, esetlen és sebezhető egy másik területen. A személyi érettség egyik mutatója az, hogy el tudjuk fogadni korlátainkat, amint ezt Péter tette. Nem olvassuk ugyanis sehol, hogy durcásan, vagy sértődötten hátat fordított volna Jézusnak, amiért őt, Pétert, a többiek kitüntetettjét sátánnak merte minősíteni! Péterben volt annyi alázatosság, annyi önismeret és annyi szeretet Jézus iránt, hogy elfogadta kudarcát és ment tovább a szeretett Mester után.
A mai Egyházban valahogy mintha hasonló helyzetnek lennénk a tanúi, csakhogy a kimenetel nem mindig ilyen pozitív, mint Péternél. Vannak hívők, akik „kilépnek” az Egyházból, mert nem tudják elviselni, hogy egy ilyen, úgymond „maradi Egyház” tagjai legyenek, mint ez az Egyház. Vannak olyanok, akik azért hagyják el a hit gyakorlását, mert nem tudják elfogadni, hogy az Egyház nem engedi szentáldozáshoz az elváltakat és újra házasodottakat. Vannak papok, akik azért hagyják el hivatásukat és Egyházukat, mert nem tudják elfogadni a cölibátust. A baj csupán az, hogy ezért majdnem sohasem saját magukat okolják, hanem az Egyházat vádolják érthetetlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal. Mindezeknek nagy szükségük lenne Péter alázatosságára, hogy elismerjék saját korlátaikat, és csendesen tovább kövessék a szeretett Mestert akkor is, amikor nem egészen értik, mit akar tőlük.
A másik nagy tanulság, amelyet ebből az evangéliumi jelenetből levonhatunk az, hogy Jézus ugyan nagyon szeret bennünket, megbocsát, ha bánjuk bűneinket, letörli könnyeinket, ha látja, hogy sírunk, de Jézus mindennek ellenére nem gyönge és nem olyan „barátunk”, akivel egyenrangúak vagyunk. A mi hitünkben Jézus az Úr, Ő határozza meg a dolgok menetét és nem mindig oda vezet bennünket, ahová azt mi akarjuk. Ezt Péternek nyíltan meg is mondta a feltámadás után, vagyis, hogy korábban talán odament, ahová akart, de most már oda kell mennie, ahová mások akarják, hogy menjen, elsősorban, ahová Jézus iránti szeretete vezeti majd. A teológia ezt a magatartást a „hit engedelmességének” nevezi. Legyen bátorságunk rábízni magunkat és életünket Jézusra akkor is, amikor nem egészen értjük merre akar vezetni bennünket. Ő jobban ismeri az utat, mint mi, nyugodtan megbízhatunk benne.
