Arra a két apostolra emlékezünk október 28-án, akikről a tizenkettő közül a legkevesebbet tudunk az Újszövetségi Szentírásból.

Simon és Júdás szerepelnek az apostolnévsorokban (Mk 3,18; Mt 10,4; Lk 6,15; ApCsel 1,13). Lukács Simont „Zelótá”-nak nevezi, ebből arra következtethetünk, hogy Simon korábban a fanatikusan Róma-ellenes párthoz tartozott. Máté és Márk a buzgó melléknévvel említik őt, ez szintén a zelóták harcos pártjához való tartozására utalhat. Júdást Máté és Márk Tádénak nevezik, amely azt jelenti: bátor.

Simonról négyszer tesz említést a Szentírás, mindannyiszor az ifjabb Jakab és Júdás Tádé társaságában, akik Jézus rokonai voltak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Simont is rokoni szálak fűzhették Jézushoz. A hagyomány azt is tudni véli, hogy idősebb és ifjabb Jakab után Simon volt Jeruzsálem harmadik püspöke, aki sok térítő útja után magas kort ért meg.

Szent Jánosnál olvassuk, hogy „Júdás, nem a karióti”, felteszi Jézusnak a kérdést: „Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?” (14,22). A válasz látszólag megkerüli a kérdést, de lényegében érinti a tanítványok hivatását és Jézushoz való kapcsolatát: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, és Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”

Legendájuk szerint a két apostol együtt lett vértanú Perzsiában. Simon ereklyéi Rómában, a Szent Péter-bazilikában és a franciaországi Toulouse-ban találhatók. A kelmefestők és a tímárok, valamint a favágók védőszentje, mivel a hagyomány szerint kettéfűrészelték. Júdás Tádét agyonverték. Ereklyéi szintén a Szent Péter-bazilikában, valamint Franciaországban, Reimsben és Toulouse-ban találhatók. A kőművesek, tímárok, vésnökök védőszentje, és oltalmát kérik reménytelennek látszó ügyekben, tanácstalanság idején, valamint elveszett dolgok megtalálásához.

Ünnepüket a Jeromos-féle Martirológium október 28-ra teszi. Rómában a 9. századtól ünneplik őket.

A legenda szerint Júdás Tádé gyógyította meg az edesszai istenfélő királyt, Abgárt. Mikor az apostol megjelent a király előtt, mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, Júdás pedig fogta a magával hozott kendőt, Veronika kendőjét, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét. A király halála után, 57 körül, a kendőt befalazták a városfalba a nyugati kapunál, elrejtve fia elől, aki üldözte a városban a keresztényeket. Ezt Caesareai Euszebiosz püspök írta meg a 4. században, de a legenda többféle változatban is fennmaradt.

Perzsiában a béke hírnökeivé vált a két apostol, Simon és Júdás, miután megjövendölték, hogy a pogány papok által megjósolt hosszú háború nem fog bekövetkezni. Miután a béke bizonyossá vált, a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat a hazugságuk miatt, Jézus tanítványai azonban így könyörögtek: „Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!” E magatartás híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.

Ők miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.

Lukács evangélista Simont buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe véve adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt az ember érdekli, nem a társadalmi helyzet. Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége. Levele arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.

Szent Simon, a buzgó és Szent Júdás, a bátor korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely »elrejti« előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk »elrejtettségben« maradni, hogy annál jobban »megismertessük« másokkal Istent.”

(Részletek XVI. Benedek pápa 2006. október 11-ei katekéziséből)

Istenünk, te úgy akartad, hogy apostolaid által jussunk el neved ismeretére. Szent Simon és Szent Júdás Tádé közbenjárására add jóságosan kegyelmedet, hogy Egyházad szüntelenül gyarapodjék, és egyre több nép fogadjon el hívő lélekkel téged. A mi Urunk Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás

Diós István: A szentek élete

Magyar katolikus lexikon

Vatikáni Rádió