A pápa katekézise az általános kihallgatáson

XVI. Benedek pápa február 17-én, szerdán délelőtt a VI. Pál teremben tartotta meg az általános kihallgatást a világ különböző országaiból érkezett zarándokok számára. Katekézisében, amelyet rövidebb formában elismételt a világnyelveken is, a pápa a most kezdődő nagyböjtről elmélkedett.

„A mai napon, hamvazószerdán megkezdjük zarándokutunkat a nagyböjtben. Negyven napig tart ez az út, amely elvezet minket az Úr húsvétjának öröméhez. Ezen a spirituális zarándokúton nem vagyunk egyedül, mert az egyház a kezdetektől velünk tart és támogat bennünket Isten Szavával, amely magában foglalja a lelki élet programját és a bűnbánatra hívó elkötelezettséget, valamint a szentségek kegyelmével” – kezdte beszédét a pápa.

Valójában a keresztény szemlélet szerint életünk minden pillanata alkalmas idő arra, hogy azt az üdvösség napjának mondjuk. De az egyházi év egészen különleges módon tekint a nagyböjti időszakra. A húsvétra való készülődés negyven napjának jelentőségét különös erővel világítják meg a hamvazkodás szertartását kísérő szavak: „Térjetek meg és a higgyetek az Evangéliumban”; „Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel.”

A megtérésre szólító szavakat nagyon komolyan kell vennünk. A megtérésre való felhívás ugyanis emlékeztetés arra, hogy olykor mennyire felszínes és könnyelmű az életvitelünk. A megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk életünk irányát, de ez nem lehet egy apró kiigazítás, hanem igazi és gyökeres fordulatnak kell lennie. Megtérni azt jelenti, hogy az árral szemben úszunk, ahol az ár felületes, csalóka és nem következetes életstílusra utal. Ezek ugyanis azok a dolgok, amelyek a gyöngeségek rabjává tesznek bennünket és a morális középszerűség börtönébe zárnak.

A megtérés által ezzel ellentétben a keresztény élet magaslataira törekszünk, ráhagyatkozunk az élő és személyes evangéliumra, azaz Jézus Krisztusra. Megtérni és hinni az evangéliumban nem jelent két különböző dolgot, sőt még azt sem, hogy ezek valamiképpen egymás közelében vannak, hanem azt jelenti, hogy ez a két valóság teljesen fedi egymást.

A megtérés a teljes igen, az, hogy életünket átadjuk az evangéliumnak és szabadon válaszolunk Krisztusnak, aki elsőként úgy ajánlja saját magát, mint aki az Út, az Igazság és az Élet. Pontosan ez az értelme azoknak a szavaknak, amelyekkel Márk evangéliuma szerint Jézus megkezdi nyilvános működését: „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség Jóhírében”. Mindez érvényes egész keresztény életünkre, mert minden egyes nap a kegyelem pillanata lehet arra, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, hogy bízunk benne, hogy benne maradunk, hogy megtanuljuk tőle, mi az igazi szeretet és hogy követjük őt a mindennapokban az Atya akaratának teljesítésében. Ez ugyanis az élet egyetlen nagy parancsolata.

Minden nap a szeretet és az igazság logikája szerint kell követnünk Jézust, akkor is, amikor nehéz, amikor elfáradunk, amikor elesünk, amikor megkísért minket a gondolat, hogy letérjünk a helyes útról. Alázatra van szükség ahhoz, hogy lemondjunk önző magatartásunkról, hogy szabadok legyünk önmagunktól és elfogadjuk azt, amit Jézus ingyenesen felkínál nekünk. Ez főként a bűnbánat és az eucharisztia szentségében valósul meg. Krisztus szeretete révén a miénk lehet a nagyobb igazságosság és szeretet, vagyis az igazságosságnak az a formája, amikor azt érezzük, hogy adósak vagyunk, mert többet kaptunk annál, amit vártunk.

A liturgia egy ősi formula által mutatja a nagyböjt spirituális jelentését: „emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel”. Ezeket a szavakat ismétli a pap a hamvazkodás pillanatában. Ezzel valamiképpen visszatérünk az emberi történelem kezdetéhez, amikor a bűnbeesés után az Úr így szólt Ádámhoz: „arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” Isten szavai itt esendőségünkre emlékeztetnek, sőt a halálra, amely az emberi gyöngeség végső formája. A mai kulturális környezetben, amely annyiféle módon megpróbálja eltörölni a valóságot és a halál emberi tapasztalatát, a nagyböjti liturgia egyfelől emlékeztet bennünket a halál valóságára és bölcsességre int, másfelől pedig arra ösztönöz bennünket, hogy fogadjuk el azt a váratlan újdonságot, amellyel a keresztény hit megvilágítja a halál valóságát.

Az ember porból van és porrá lesz, de ez a por értékes Isten szemében, mert Isten az embert halhatatlannak teremtette. Az ősi liturgikus formula tehát az új Ádámban, Krisztusban kap igazi értelmet. Jézus Krisztus szabadon osztozott az emberi sorsban, annak esendőségében, főként pedig halálában a keresztfán. De éppen ez az Atya iránti szeretetből vállalt halál lett az emberiség számára a dicsőséges feltámadás útja, amelyen keresztül Krisztus a kegyelem forrása mindazoknak, akik hisznek benne. Ez az élet pedig, amely soha nem ér véget, már itt a földön elkezdődik és a test szerinti feltámadásban éri el teljességét. A hamvazkodással megújítjuk elkötelezettségünket, hogy Jézus nyomában járunk, engedjük, hogy húsvéti misztériumában átalakuljunk és legyőzzük a rosszat, hogy meghaljon bennünk a bűnös régi ember és megszülessen az Isten kegyelmében átalakult új ember. A Szűzanya oltalma kísérjen el bennünket a Nagyböjt szigorú zarándokútján – zárta szavait XVI. Benedek.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír