A 800 éve született Árpád-házi Szent Erzsébetet négy évvel halála
után, 1235. pünkösdjén IX. Gergely pápa Perugiában szentté avatta. Az
alábbiakban a kanonizációt kihirdető bullát adjuk közre.
Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, a tisztelendő érsek és püspök testvéreknek, szeretett fiainak: apátoknak, perjeleknek, dékánoknak, főespereseknek és az Egyház más főpapjainak, akikhez ez a levél eljut, üdvözletét és apostoli áldását küldi.
Az örök Atya felségében dicsőséges fia, a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus, amikor látva az ég magasából, hogy az emberi lét fenségét a sokféle nyomorúság, aminek a kezdetét az ősszülő bűne jelentette, elcsúfította, titkos akarattal gondoskodott arról, hogy egyrészt a halál árnyékában ülők javára fordítsa tökéletességét, másrészt hogy a száműzötteket a szabadság hazájába visszahívja. Minthogy tehát senkit sem illet meg inkább a megváltás, mint épp a saját teremtményét, és mert az alkotóhoz illik, sőt az a feladata, hogy bármilyen sors veszejtette is el, amit nyilvánvalóan szebbnek alkotott meg, azt odaadó igyekezettel a korábbi állapotába állítsa vissza, ezért egy kicsiny edénykébe – ha egyáltalán kicsiny lehet az, ami végtelen nagy vendéget fogadott be – vagyis egy, a szentséggel teljes egészében eltelt szűz udvarába ment királyi trónusáról, és mindenki számára láthatóvá tette művét. Ezáltal elűzve a sötétség fejedelmét, teremtménye megváltásának örvendezhetett, a hívőknek bizonyos utasításokat hagyott, amelyek biztosították számukra az akadálytalan hazatérést.
Boldog Erzsébet, a királyi családból származó, jóságos türingiai tartománygrófné alaposan elmélyülve átgondolta a könyörületesség eme útját, és választott: a már említett utasításokat lankadatlan buzgalommal betartja, hogy méltó legyen az örök fényesség elnyerésére, és szinte születésétől fogva élte alkonyáig az erények művelésének szentelte magát, sohasem szűnt meg örvendezni a felebaráti szeretet öleléseinek. Mert ahogyan az igaz hitet megvallva és a szentség iránt odaadó lelkülettel szerette az égi királynő fiát, aki által elnyerhette a mennyei nász boldogságát, úgy szerette felebarátját is, hogy kellemesnek tartotta, ha meghitt közelségbe kerül velük, de azok ellenséges viselkedése mindenki számára azt sugallja, hogy ő jövevény, s azért lett sok tekintetben szegénnyé, hogy a szegényeknek sokféle módon bőkezű támogatója legyen. Zsenge ifjúságától kezdve az ő szerető oltalmazójuk akart lenni, mert tudta, hogy az örök élet jutalmát az Istennek kedves nélkülözők iránt tanúsított érdemekkel szerzi meg. Ezért tartotta helyzetüket, melyet a világi gőg természetesen lebecsül, a maga számára oly kívánatosnak, hogy a neki megengedett gyönyörűségeket, amelyeket a házas állapottal járó kiemelkedő helyzet kínált, gyakran visszautasította, a folytonos takarékosságra törekvéstől lesoványodott teste finom és gyenge lett, s így annyival nagyobb érdemet szerzett, mint amennyi jutalommal jár a nagyobb kegyelem, mert ezt magától vitte véghez.
Minek mondjunk többet? A származás minden jogát az égi gyönyörűség iránti vággyá alakítva egy kissé tökéletlennek tartotta azt, hogy immár férje oltalmától megfosztva úgy élje le élete hátralévő részét, hogy nem hajtja magát igájába annak az engedelmességnek, amelyet előítélet nélkül, még a házasság törvényének hatálya alatt magára vett. Így hát vallásos lelkületet öltött magára, s ebben utolsó napjáig nem szűnt meg az Úr szenvedésének misztériumát magasztalni. Ó boldog asszony, ó csodálatos nő; ó, édes Erzsébet, akit Isten gazdagságának neveznek, s aki a szegények táplálásáért rászolgált az angyalok kenyerére! Ó dicső özvegy, aki az erények sarjával vagy áldott, aki kegyelemmel törekszel elérni azt, amit a természet nem tudott megadni, a lélek kegyetlen ellenségeit a hit pajzsával, az igazságosság vértjével, a bátorság kardjával, az üdvösség sisakjával és az állhatatosság lándzsájával legyőzve oly szeretetre méltón adta magát a Halhatatlan Vőlegénynek, a szüzek királynéjához szüntelen szeretettel úgy kötődött, hogy saját hatalmát egy alázatos szolgáló szolgálatára szorította le; Erzsébet úgy illeszkedett a szentek sorába, míg az Úr parancsaiban és a megigazulás útján panasz nélkül és egyszerűen járt, hogy Isten kegyelmét szeretetével lelke titkos zugába befogadta és azt hatni engedve újra teremtette, és sikerével állandóan táplálta. Ez valamennyi benne reménykedő üdve és mindazok felemelése, akik az alázat és ártatlanság völgyeiben vannak, s innen felkelve az övéinek megígért viszonzás jutalmáért – szabadon immár a halál kötelékeitől – elvitte őt a megközelíthetetlen fénytől ragyogó trónushoz, melynek csodás és elmondhatatlan fényessége azt eredményezte, hogy szelleme részint mérhetetlen égi ragyogással tündöklik, részint eme mély sötétségben számos dicső csodával világít. Ezek erejétől gyarapszik a katolikus hit, a remény és a szeretet, a hitetlenek előtt feltárul az igazság útja, és az eretnekek számára hatalmassá válik a kuszaság, míg az ámulat forgószele dönti le őket. Ez, az említett szent asszony érdemeinek hatására történt, aki – midőn még a test börtöne tartotta fogva – szellemében szegény, lelkében szelíd volt, aki a maga vétkeit, de sokkal inkább a másokéit siratta, szomjazta az igazságot, könyörületes, tiszta szívű és igazán békeszerető volt, akit az üldöztetések felőröltek és a gyalázkodások elgyötörtek. Most égi jobbja életet ad a holtaknak, világosságot a vakoknak, hallást a süketeknek, szólást a némáknak és járást a sántáknak, és Németország nagy kiterjedésű vidékeit, melyeket a halál tanával igyekeztek megfertőzni, most a mennyei tanítás ölelésében látják sokszorosan örvendezni.
Ugyanezen szent asszonynak ilyen és más csodái, ha lelki szemmel nézik, még dúsabb örömöt szereznek, mint ha egy-egy levélben szétszórtan, külön látják, s megfelelő tanúk a hit olyan teljességét adják nekünk, amilyen a minden tekintetben tiszteletben tartandó igazságnak szükséges és kívánatos.
Mi, akiknek hivatala megköveteli, hogy állandóan olyan munkákon fáradozzunk, amelyek növelik a Megváltó dicsőségét, testvéreinknek, a tisztelendő pátriárkáknak, érsekeknek és minden, ekkor az Apostoli Széknél tartózkodó főpapnak a tanácsára és egyetértésével úgy határoztunk, hogy az említett szent asszonyt, akit Felsége látására magához venni méltóztatott, a szentek sorába felvesszük.
Apostoli írásunkkal mindnyájatoknak szigorúan meghagyva úgy rendelkezünk, hogy november 19-én, vagyis azon a napon, amikor ő a halál bilincseitől megszabadulva a mennyei gyönyörűség forrásához jött, hogy örökké éljen, ünnepén, mint azt érdemeinek csodálatos nagysága megköveteli, ünnepeljetek, és ünnepeltessétek meg, hogy kegyes közbenjárásával a mennyei kincsekből osztályrészetekül jusson az, amit ő Krisztus ajándékaként kapott, és amit örökké dicsőségesen birtokol.
Egyébiránt, hogy a hívők egyetemességének a számunkra felülről engedett hatalomnál fogva az Úr jövő segítségével lehetősége nyíljék a láthatatlan királyi udvar örömeinek elnyerésére, és sokkal inkább azért, hogy magasztaltassék a Magasságos neve, ha gondoskodunk arról, hogy menyasszonyának tiszteletre méltó sírját a hívők látogatásaikkal tüntessék ki, minden igaz bűnbánónak és gyónónak, akik évenként az említett ünnepen és annak nyolcadában ide elhozzák őszinteségük jeleit és áhítatuk fűszereit, a Mindenható Isten irgalmából és szent apostolainak, Péternek és Pálnak a hatalmában bízva egy évet és negyven napot elengedünk a rájuk kiszabott büntetésből.
Kelt Perugiában, pünkösd napján, pápaságunk kilencedik évében.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Hessisches Urkundenbuch, 1. Abt.: Urkundenbuch der Deutschordensballei Hessen. Hg. von A. WYSS, 1. Bd. (Publikationen aus den k. preuß. Staatsarchiven 3), 1879. Nr. 54. 51-54. old. (Utánnyomás 1965).
uj.katolikus.hu
