1894. január 8-án született Lengyelországban. 1940-ben Auswitzben vértanú halált halt. Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''

 

 

1894. január 8-án született a Lengyelországban, vallásos szülőktől. Vidám, élénk gyermekkor után a Ferences Minorita rendbe lépett. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába  küldték. Kitűnt áldozatosságával,  felebaráti szeretetével és a  Szűzanya iránti tiszteletével. 1918. április  28-án szentelték  pappá.  1927 őszén új kolostor építésébe  fogott Varsótól 40 km-re, egy ajándékba  kapott  telken. Az  épületek  deszkából és csupasz téglafalakból  álltak, s igazi ferences szellemet --  egyszerűséget,  szegénységet és  egészen különleges Mária-tiszteletet  -- sugároztak. Itt alapította meg a  "Szeplőtelen városát" és  nyomdáját. Amikor a testvérek első  csoportjával elindult, hogy fölépítse  az új  kolostort a környékbeliek elámultak a csodálkozástól: a  testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett.

1930-ban Japánba küldik misszionáriusnak. Egészsége miatt 1936-ban visszatért Lengyelországba. Kétszer került fogságba. Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.''

Második alkalommal 1940-ben került fogságba, a németek kiürítették a "Szeplőtelen városát", őt az auschwitzi haláltáborba vitték. Július végén az egyik barakból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka,  tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését. Így az éhségbunkerbe került. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 17-én VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982. október 10-én szentté avatta. Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt. Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: ,,Egyre szentebbé kell lennem!'' És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: ,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!'' Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit teszel, jól tedd!''

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

,,Amikor kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Minden töprengés azt nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. -- E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

 Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.''

bojtemihaly.blogspot.com