A boldogság útszéli szemét -  mondja Weöres Sándor  - szedhet eleget ki lenyújtja kezét! 

Most ősszel három "boldogság" konferenciára hívtak. Elmentem, meghallgattam néhány előadást, én is beszéltem, de nyugtalan volt a lelkem! Mindenki arról tanácskozott, hogy ezen a földön az ember, hogy lehet boldog?! Ez a nagy boldogságkeresés nekem gyanús!? A boldogság konferencia arról szól, hogy én, az ember boldog akarok lenni, rólunk szolt, ez egy önmegváltás! Elgondolkoztam, és rádöbbentem, hogy én nem a boldogságot keresem, mert én Weöres Sándorral együtt nem magammal akarok foglalkozni, hanem csakis Ővele, aki a kotló magányos csendjében az élettelent élővé teszi! Igen, én mindenről megfeledkezve, - még a boldogságról is -, szeretnék rácsodálkozni a cselekvő, élő Istenre, ki az ajtóm előtt áll és zörget, mert találkozni akar velem! Lehet, hogy első hallásra idegen lesz amit mondok, de, ha maga Isten adná a boldogságot, azt is el kellene taszítanunk, mert legvégső soron nem az ajándékra, hanem az Ajándékozóra szomjazik a Végtelenre táruló lelkünk! 

Szeretettel, 

Csaba t.

Weöres Sándor: A boldogságról