Ha az ember beleszületik valamibe, tán fel sem tűnik, hogy nem jól van úgy. Gyerekkorom óta a Húsvét a vasárnap és a hétfő volt. Amikor felvetődött, hogy Nagypénteknek is az ünnep részének kellene lennie, rácsodálkoztam: valóban, hogy-hogy eddig nem volt az?

Pedig valóban nem evidens: Németországban, Franciaországban, Szlovákiában Nagypéntek munkaszüneti nap, de a legtöbb országban, így Ausztriában, sőt, Olaszországban sem az.

Az ünnep azonban, úgy érzem, így teljes.

Ünnep? Nagypéntekre aligha jó szó az „ünnep”. Egy olyan nap, ami rendkívüli jelentőségű. Ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. De nem ünnep.

Ördögh Szilveszter a Koponyák hegye című művének elején így ír erről a napról:

Úgy mondják, akkor csütörtök éjszaka volt, s rá a péntek nappala következett.

És ha rosszul mondják? Ha kedd volt vagy szombat? Vagy szerda?

A földgömb nem érzett semmit. Akkori forgása csínját már elfeledte. A Nap fénye sem emlékezik vissza már.

Pedig itt akkor, míg a forduló Földet ölelhette a fény, akkor itt péntek volt. Péntek. Már nem csütörtök, és még nem szombat.

Az a péntek akkor és soha többé. Kiirthatatlanul akkor, föltámaszthatatlanul soha többé. Letagadhatatlanul mindörökre.

Beleszédült az a péntek a fénybe, akár pille az örvénybe. És szédült, perdült tovább a Földdel. Akár a véletlen seb: ág-karcolta, fém-hasította, tűz-égette. Rápólyázta magát a Földre. Belévarasodott, mint csiga a kőbe, buborék a jégbe, mint gondolat az agyba, érzés az idegbe.

A Föld észre sem vette, hogy oldalán a heg.

A Föld észre sem vette, hogy ráakadt s ránőtt az a péntek. Az a tetemnek hitt nap. Az a sötétségnek vélt fény.

Hiszen újra elsötétült.

De ez a sötétség már a szombaté volt.

Az epilógus egy részlete pedig így szól:

Minden sikerült. Amit csak akartál, amit csak akarhattál, minden. Küldetésed beteljesült. Megsemmisülsz. Ereklyévé lesznek a ruháid. Ereklyévé a por, melyen lépkedtél. Ereklyévé a város, a világ. Beléoltódtál a Mindenségbe.

Téged bámulnak. Hozzád fohászkodnak. Akik elfordulnak, azok is rólad beszélnek. Hát minden sikerült. Már nem feledhetnek. Már, ha akarva akarnál, sem szűnhetnél lenni. Már nem teheted. Már nem vagy a magadé. Már megsemmisültél magadnak. Az emberek széthordták magukban.

Örülnöd illenék. Szerencsétlen.

Lásd: anyád arcán büszkeséggé békül a fájdalom.

Lásd: barátaid sírását éledő elszántság fojtja ökölbe.

Lásd: ellenségeid szemében értetlenséggé, titokká érik a gyűlölet.

Lásd: a senki-fia eltátja a száját, és miattad, érted szánja semmiéletét.

Lásd: fizetve, fizetetlenül arcodat mintázzák.

Lásd : szavaidat cirádás arany mögé rejtik.

Hát mit akarsz még? Mit akarhatnál még?!

Tiéd lett a szenvedés, csak a tiéd. Eleget játszhattál vele kedvedre. Tiéd lett hát az öröm is mint hiány. Igazán nem panaszkodhatsz. Elértél mindent. Mindent, mit ember magáénak tudhat.

A tested már nem test: ige. Vézna, szőrös lábad, bordáidtól ijesztő mellkasod, fonnyadt ágyékod, sárga bőrű koponyád, lucskos hajad, inaktól csomós karod, mind-mind: már nem láb, mellkas, ágyék, koponya, haj és kar – de Ige! Öröktől fogva létező, történő és cselekvő. Örökétiglen cselekvő, történő és létező.

Istenfia, Emberfia, Szolgakirály, Szeretetkufár.

A Föld azóta sem számolja a péntekeket. De mi, emberek tudjuk, hogy aznap megváltozott a világ. A Föld forog tovább, de az úgy van jól, hogy a világ rohanása Nagypénteken megáll.

Gundel Takács Gábor

www.szemlelek.blog.hu