NA DE AKKOR KI FOG DOLGOZNI? – EURÓPA ÉS A PISZKOS MUNKA

1991-ben voltam először Párizsban, és elég nagy megütközéssel láttam, hogy a kukásautókról csak fekete bőrűek ugráltak le-fel, hogy összegyűjtsék a világváros szemetét. – Gondolatok Munkás Szent József ünnepén.

1990-ben házvezetőnő voltam egy rövid ideig Ausztriában, Tirolban. Barátnőmtől, aki bébiszitterként dolgozott ugyanannál a családnál, megtudtam, hogy elődöm egy erdélyi magyar nő volt, akit szintén kelet-európaiak előztek meg. „A lényeg, hogy minél kevesebbet kelljen fizetni” – mondta Erika. A bébiszitterek is kelet-európaiak voltak, és mivel a család nem volt túlságosan barátságos az alkalmazottaival, néhány havonta cserélődtek. Így, ebben a pedagógiai kavalkádban növekedett két kiskamasz – egy fiú ikerpár és kisöccsük.

Tényleg fejlődés?

Tavaly Barcelonában megismétlődött a csaknem három évtizedes párizsi élményem: a kukások itt sem született spanyolok vagy katalánok voltak, hanem bevándorlók, afrikaiak, dél-amerikaiak. A szobánkat oroszoktól béreltük, akiknek ez volt a megélhetési forrásuk: több lakásban is „laktak” egyszerre, hogy azt a látszatot keltsék, a saját lakásukat adják ki… A takarítóember pedig egy 190 centis orosz (ukrán?) fiatalember volt. Barcelonában a gyorsétkezdék és kisboltok eladói is bevándorlók voltak: marokkóiak, tunéziaiak, törökök, indiaiak, pakisztániak, kínaiak. A kispénzű turista tőlük veszi a gyros mellett a paellát vagy a különböző tapasokat, tortillákat. – Közben pedig tudjuk, hogy a spanyol fiatalok körében a munkanélküliség elképesztően magas, 25%-os.

Ha az embereket boldogabbá tehetjük, nem számít, ha szegényebbé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé termelékennyé tesszük őket, nem számít, ha kevésbé haladóvá tesszük őket a haladásnak abban az értelmében, amikor pusztán csak változtatják az életüket anélkül, hogy egyre több örömöt lelnének benne. G.K. Chesterton

Észak-Olaszországban járva üdítő volt találkozni olasz takarítónővel, kertészfiúval. Egy ismerősöm erre azt mondta, hogy Rómától délre ez már elképzelhetetlen – nem tudom, erről nincs tapasztalatom.

„Engem ne tessék csicskáztatni!”

Tanárként sokszor tapasztaltam, hogy a tanítványaim számára „vérciki” volt, ha valamilyen fizikai aktivitást kellett kifejteniük: mondjuk egy iskolai rendezvény miatt székeket, asztalokat kellett hordani, vagy megkértem őket, hogy szedjék fel a padjuk körüli szemetet. Érdekes módon a fiúk húzódoztak jobban. Nem mondták nekem, de ott volt a szájukon a mondat: „Engem ne tessék csicskáztatni!” Egymásnak viszont mondták, ha egy társuk olyasmit kért tőlük, ami „méltóságukon” aluli volt. Csak ritkán éreztem azt, hogy valamelyikük tudja, mit jelent készségesnek, segítőkésznek lenni. Persze, ez életkori sajátosság is, arról is szól, hogy a saját identitásukat keresik, és semmiféle kényszernek nem akarnak meghajolni. De erősen motiválta őket az, hogy aki „menő”, az nem végez „piszkos munkát”. Hiszen ezért is tanulnak, a szüleiktől nem egyszer hallják: „Ha nem tanulsz, mi lesz belőled, vécépucoló?”

Mára itthon is odáig jutottunk, hogy alig lehet fizikai munkásokat találni. Építkezéseken, gazdaságokban igen nagy a munkaerőhiány. Ennek egyik oka az, hogy gyakran szemtelenül alacsonyak a bérek, ráadásul feketén alkalmaznak. A településen, ahol élek, azok sem találnak megbízható embert kerti munkára vagy takarításra, akik megtehetnék. Mert vagy túl sokat kér valaki, vagy nem megbízható – illetve egyszerűbb, kényelmesebb elmenni biztonsági őrnek valahová. Lehet, hogy lassan nálunk is bevándorlók végzik majd a fizikai jellegű munkákat? Van már ilyen, pl. házi idősgondozásra Kárpátaljáról kommendálnak nővéreket, erdélyi kőművesek rakják a falat, stb.

Van itt valami fontos feladatunk?

De biztosan az a megoldás, hogy a munkavállalók mennek a jobb megélhetés felé? Nincs arra lehetőség, hogy a helyiek is megtalálhassák a számításukat a helyben végzett munkával? Végtére is az élet nem csak arról szól, hogy pénzt keressünk, és azt elköltsük a megélhetésre, szórakozásra, hanem valami más, ennél sokkal mélyebb feladatunk is van – elsősorban ott, ahová születtünk.

Kedves ismerősöm Angliában tanul egy neves egyetemi városban. Magyarként számtalanszor szembesül azzal, hogy kérdőre vonják a magyar bevándorlási politika miatt – elsősorban olyanok, akik szerint a nagyszámú bevándorlás nem probléma. Amikor ismerősöm felsorolta az érveit, amelynek mentén nem tartja jó megoldásnak a korlátlan betelepítést, megkérdezték tőle: „Na de akkor ki fog dolgozni?” Hm, elég fontos kérdés, és benne van az a már régóta elterjedt vélekedés, hogy a fizikai munka alacsonyabb rendű, és az „európaiak” dolga más.

Így van ez? Biztos, hogy az a küldetésünk, hogy a számítógépeink mellett, kütyüink felett belegabalyodjunk egy virtuális világba, és az így megkeresett pénzünket bevásárlóközpontnak csúfolt falanszterekben költsük el, és a valósághoz ne legyen intenzívebb kapcsolatunk, mint az, hogy a munkahelyünkről elfutunk vagy bringázunk az otthonunkig?

A gyerekek még tudják

Pedig azok, akik egy másik életformát választanak, szakmájuk van: asztalosok, kályhások, kertészek; vidékre költözők, akik valamilyen gazdaságot művelnek, kis kertjük van, állatokat tartanak; kézművesek, akik régi mesterségeket tanulnak; azok, akik bármilyen formában kilépnek a pénzkeresés-fogyasztás körből, állítják, hogy az életük gyökeresen megváltozik. Túrják a földet, fűrészelik a gerendákat, összeszedik a tojást, lekvárt főznek a gyümölcsökből, és átélik, hogy a fizikai munka nem „csicskázás”, hanem az élet rendjébe való belesimulás, ami méltóságot ad nekik.

Nem egy lehetséges paraszti és egy sikeres kereskedelmi életforma között választunk. Ami között választunk, az a paraszti életforma, amely esetleg megvalósulhat, és a kereskedelmi, amely már megbukott. Nem egy viruló üzletből szándékozunk elcsábítani az embereket valamiféle idilli nyaralásra vagy egy paraszti típusú utópiába. Mi az újrakezdésre próbálunk javaslatot tenni, miután egy eleve csődre ítélt kísérlet csődbe fulladt. (G.K. Chesterton)

Személy szerint örülök, hogy nálunk még magyarok a kukások – nagyon tisztelem őket, és nem gondolom, hogy bármiféle valóságos fejlődés jele lesz, ha majd afrikaiak vagy ázsiaiak gyűjtik össze a szemetünket.

Amúgy ezt a gyerekek még tudják: szinte mindegyikük kedvence a kukásautó, és akik le- és felugrálnak, igazi férfiak a szemükben, akikre szeretnének hasonlítani. Ők még látják, hogy ez értelmes és hasznos munka. Nem lenne érdemes tanulnunk tőlük?

www.talita.hu