Évközi 15. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 13,1–23)

Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliumi szakaszában maga Jézus fejti fel a példabeszéd értelmét a tanítványoknak, ezért külön magyarázatra nincs szükség, „kényelmes” helyzetben vagyunk. Ugyanakkor érdemes elmélkednünk az egész szöveg keretéről: az Isten igéje mint mag gondolatáról.

A mag sajátos dolog: kicsiben, programszerűen hordozza magában az egész növényt. Ám a benne foglalt terv nem valósul meg a környezet nélkül, amely szüntelenül visszahat a magból növekedő életre. Isten igéje is ilyen: egyfelől ott van benne a Teremtő szándéka, üzenete az ember számára; ugyanakkor a megvalósulás mindannyiszor a befogadó közeg függvénye. A végül termést nem hozó mag éppúgy hordozta a teljes isteni elgondolást, mint az, amelyik bőséges termést hoz. A különbség a talajban, a környező kövekben, növényekben keresendő.

Ha megfontoljuk a mag fenti sajátosságait, akkor megértjük, hogyan kapcsolódik össze az üdvösség művében az isteni kezdeményezés és az emberi válasz. Isten, az örök Magvető mindenhol egyformán vetni akarja az evangéliumi magot. Az emberi lénynek azonban meg kell hoznia a maga döntéseit ahhoz, hogy megteremtse a növekedés lehetőségeit. Ugyanaz az egyetlen ige teljességgel hatástalan maradhat, vagy éppenséggel dúsan termővé válhat – ez azonban nem azt jelenti, hogy az Úr lenne egyszer erőtlen, máskor sikeres, hanem azt, hogy a befogadó emberi alany nem volt alkalmas arra, nem akarta, hogy megvalósuljon az életadó együttműködés.

Még egy fontos szempontot hozzá kell tennünk a fentiekhez: a mag úgy válik növénnyé, hogy ehhez környezetéből meríti az alapanyagot. A magé a terv, de az alaköltés matériája a közegből származik. Amikor akár az egyéni hitünkre, akár a közösségre, az egyházi létezésre tekintünk, mindannyiszor találkozunk ezzel az igazsággal: emberi tulajdonságaink szünet nélkül visszahatnak arra a módra, ahogyan a létezésünkben elfátyolozódik, vagy éppen felragyog az ige. Hány negatív tapasztalat mutatja, hogy az emberi gyarlóság végül a hit megvalósulásának alakzatait is torzulttá teszi. Ugyanakkor mennyiszer megtapasztalhatjuk, hogy az életszentség példáiban az emberi „anyag” jósága, alkalmassága szavak nélkül is a legcsodálatosabban mondja el az evangéliumot.

Meg kell kérdeznünk magunktól: Meghoztuk-e az igenlő döntést Isten szava mellett? S ha igen, készek vagyunk-e „materialitásunk” legjavát, legértékesebb emberi tulajdonságainkat felajánlani azért, hogy minél hitelesebben és vonzóbban ragyogjon tanúságtételünk által az Ország örömhíre?

Török Csaba/Magyar Kurír