Szeretettel megosztom Lóránd testvér levelét... jól jön most a tanév kezdetére!!
Szeretettel,
Csaba t.
Továbbítom Xavér testvér 3 oldalas fordítását: Samuele Salvatori OFM "Az Ige hallgatásától a testvér meghallgatásáig".
Pax
Samuele Salvatori OFM: Az Ige hallgatásától a testvér meghallgatásáig
A Biblia mint Isten Szava
A bibliai kultúrát úgy határozhatnánk meg, mint aminek középpontjában a „szó” áll. Ez a szó nem merül ki csupán fogalmak közlésében, hanem jelzi azt a mély és szeretetteljes dialógust, amit Isten kezdeményez az emberrel. Hathatós és hatékony szava által Isten megteremti a világmindenséget, népének választja Izraelt, közli vele a Törvényt és a Bölcsességet, beszél hozzá a prófétái által.
Ha fellapozzuk a Bibliát, már az első lapokon látjuk, hogy minden teremtett valóság, de különösen a férfi és a nő: Isten szavából ered. Meglepő módon látjuk a Szentírás minden lapján, hogy Isten párbeszédbe lép teremtményével, atyaként és barátként fordul az emberhez. A I. Vatikáni zsinat Dei Verbum dogmatikai konstitúciója szépen kifejezi Isten vágyakozását, aki kapcsolatba akar lépni az emberrel: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pét 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe.” (DV 2)
Isten és az ember kölcsönös meghallgatásban
Ha a szót az üdvösségtörténetben az Isten által véghez vitt tettekkel együtt a kinyilatkoztatás eszközének tekinthetjük, akkor rájöhetünk arra, hogy ami Istent az emberhez köti, az a kölcsönösség és a meghallgatás. Ebből a nézőpontból nagyon szépek a Szentírásnak azok a részei, amelyek arról beszélnek nekünk, hogy Isten meghallgatja az embert, látja az ő szenvedését, tisztában van félelmeivel, és védelmezőjévé, szabadulásának sziklájává lesz. Az égő csipkebokorban megjelenve Mózesnek Isten azt mondja: „Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából.” (Kiv 3,7–8a)
A Zsoltárok könyvében a megszólítás, amely Istenhez fordul, hogy hallgassa meg szolgái kiáltását, folyamatos refrénként tér vissza Izrael liturgikus imádságában: „Hajlítsd füledet imádságomra, Istenem, ne rejtőzz el kérésem elől, figyelj rám, és hallgass meg engem!” (Zsolt 55,2–3).
„Nyisd meg, Uram, füledet szavamra, figyelj panaszomra! Jusson eléd hangos kiáltásom, Királyom és Istenem! Uram, tehozzád könyörgök, hangomat már kora reggel hallod, korán reggel hozzád esedezem, és várok.” (Zsolt 5,2–4)
Egyrészt Isten hallja népe hangját, másrészt azt kéri Izraeltől, hogy ő is hallgassa meg szavát. Éppen erre a hallgatásra, Isten örök szeretetére adott emberi válaszra épül a kölcsönös kapcsolat Izrael és Istene között. A fül és a szív az a két testrészünk, amelyen keresztül megéljük az engedelmességet Isten felé. A hívő ember a fülén keresztül – a világ ezer hangja közül – megtanulja felismerni Isten hangját, és az Ő szavát az útján világító lámpásnak, életének vonatkozási pontjává teszi. Szívével hallgatja és érti meg Isten szavát, így válik ez a szó megélt tapasztalattá. A Bibliában a szív nemcsak az érzelmek, hanem az emberi döntések, az akarat és a szabadság székhelye is. Azt mondani tehát, hogy a hallgatás megköveteli, hogy a szívünkre támaszkodjunk, nemcsak az jelenti, hogy érzelmi dimenziókra szorítkozunk, hanem legfőképpen azt, hogy a hallgatott szó: életemet és döntéseimet érintő felhívás.
„Halld, Izrael...”
Nagyon érdekes, hogy a Szentírásban a „hallgatni” ige az ember szívében és életében lejátszódó két nagyon fontos mozzanatra utal.
Először is: a „hallgatni” ige a szívnek a felém forduló szó iránti nyitottságát és az arra való képességét jelöli. Különösen igaz ez Isten szavára, amelyről elmélkedni kell, megérteni és valóra váltani. Isten szava az ember tápláléka, tartalmazza mindazt, ami az üdvösséghez szükséges. Ahogy a Zsolt 119,105-ben olvassuk: „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” A Szó hallgatása nélkül az ember olyan, mint egy vak, aki nem tudja hová megy, és legfőképpen nem érti életének és döntéseinek értelmét.
Aztán a „hallgatni” ige jelentheti a meghallott szóra adott reakciót, engedelmességet is: annak megcselekvését. Az a hallgatás, amely megreked a fogalmi szinten, nem illeszkedik Isten Szavához, amelyet életre kell váltani. Isten akaratának igaz meghallgatása a cselekvésben nyilvánul meg.
Az egyik legismertebb ószövetségi szakasz a Semá Jiszráel, amely éppen a Szó hallgatása és megélése közötti kapcsolatra épül: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!
Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!
Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!” (MTörv 6,4–9). Ezekben a versekben a jámbor izraelitáktól megkövetelt hallgatás Isten egyetlenségének és központiságának elismerését jelenti: Ő teremtette az embert, és szeretetteljes kapcsolatba kíván lépni vele. Következésképpen az embernek nem szabad többé magába zárkóznia, be kell vetnie minden képességét, szívét, lelkét, erejét, hogy Isten kreatív és eredeti szeretetére ő is teljes szeretetével válaszoljon. Közvetíteni ezeket a rendelkezéseket a gyermekeknek, beszélni róluk útközben és a nap egyes pillanataiban azt jelenti, hogy az életet Isten akaratához igazítjuk, és konkrét gesztusokra fordítjuk a hallgatást, amelyek az Isten iránti szeretettel egyesült szívről árulkodnak.
A „Szó”, amely testet öltött a Názáreti Jézusban János evangéliumának prológusában azt olvassuk, hogy az Ige, amely Istennél volt és maga Isten volt az Ige, testté lett (vö. Jn 1,1.14). A kinyilatkoztatásnak ezek a központi kijelentései egyrészt azt mondják, hogy Isten közel jött az emberhez, látható, hallható, érinthető távolságba; másrészt azonban az Ige megtestesülése azt is jelenti, hogy Isten Szava ezután is „Jézus misztériuma”, vagyis egy arc, amely lenyűgözi az embert, és amit mindennap újra fel kell fedeznünk a maga végtelen újdonságában.
Az evangéliumok szerint Jézus szava nem üres retorika, hanem valójában krízisbe hozza hallgatóit. Tanítását továbbra is nehéz megérteni és megélni mindazoknak, akik csak kíváncsiságból követik őt, vagy csodái miatt, amiket cselekedett. Jézus szavának hallgatásához magunk mögött kell hagyni emberi sémáinkat, saját érdekeink keresését, és engednünk kell, hogy ez a nem tőlünk jövő, elképzeléseinkhez nem igazodó, bennünket azonban megkérdőjelező szó alakítson minket. Az élet logikája, amely Jézus szavai mögött áll, a kereszt logikája, ahogy maga Jézus mondja tanítványainak: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8,34–35)
A Jézus által követelt hallgatás felöleli a teljes embert, indulatait, érzelmeit, félelmeit. A hallgatás nem hagyhatja ezeket közömbösen, hanem radikálisan megváltoztatja a személyt, hiszen nem új fogalmak elsajátításáról van szó, hanem arról, hogy teret adunk egy szónak, egy személynek, aki ettől kezdve vonatkozási pontom szeretne lenni. Ezért Jézus hallgatása sok ellentétes érzelmet vált ki a tanítványokban: büszkeséget és lelkesedést, amellyel Péter követni szeretné Jézust, elutasítva a követés negatív következményeit (vö. Mk 8,32–33), de megjelenik a félelem is, amikor Jézus elfogatásakor Péter megtagadja mesterét (vö. Mk 14,66–72). Jézus Jeruzsálem felé vezető útján oktatja tanítványait, hogy fogadják el a reá váró drámai sorsot. Ők azonban képtelenek arra, hogy meghallják, túlságosan lefoglalja őket a hatalom és a megbecsülés hajszolása (vö. Mk 9,33–37).
Isten és testvér (meg)hallgatása
Galilea és Júda útjait járva Jézus találkozni akar az emberrel: ráhangolódik az életére, fájdalmára, bűnére és reményeire. Az evangéliumi elbeszélések tele vannak olyan találkozásokkal, amelyekben Jézus szívvel hallgatja meg az embert. Látva a nagy tömeget, amely követi őt, hogy hallgassa szavát, Jézus lelke mélyéig megrendül, vagyis meghallgatja a pásztor nélküli nyáj kiáltását, és a kenyérszaporítás csodájával szinte előre bejelenti az Eucharisztia nagyszerű ajándékát (vö. Mk 6,34–44). Lukács evangéliuma beszámol egy csodálatos epizódról, amelyben Jézus egy gyászmenettel találkozik, amely az egyetlen fiát eltemető özvegyet kíséri a temetőbe. Jézus meghallja az asszony csendes kiáltását, könyörületre indul, és azt mondja neki: „Ne sírj!” Ezzel a megszólítással Jézus tapintatosan belép az egyedül maradt, szenvedő nő szívébe, visszaadja neki fiát, elmondja neki, hogy Isten vele van, és hogy Ő legyőzi a fájdalmat és a halált.
Az írástudónak arra a kérdésére, hogy melyik az első a parancsok közül, Jézus ezt válaszolja: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Ez az első parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” (Mk 12,30–31). A Szentírás szintézisét Jézus szerint két egymással szorosan összekapcsolódó dolog alkotja: az Isten iránti egyedüli és teljes szeretetet, Szavának hallgatását és a gyermeki engedelmességet össze kell hangolni a testvér szeretetével és meghallgatásával. Isten hangjának meghallgatása, az önmagunkból való kilépés, hogy alakítson bennünket a Szó, egyben a testvér hangjának a meghallgatását is jelenti. Ez a hang különbözik az enyémtől, és arra hív, hogy ne a saját sémáim szerint „kategorizáljam” a másik embert, hanem szívből hallgassam meg. Ahogyan Isten Szava feltárja és megismerteti magát, mégis mindig misztérium marad – hiszen annak ellenére, hogy próbáljuk megérteni a teljes igazságot, az mindig meghaladja képességeinket –, ugyanúgy a testvértől jövő szó is misztérium marad, amennyiben a meghallgatás alázatos és segítőkész elfogadássá válik, amely nem birtokolni akarja, hanem a maga különbözőségében elfogadni a másik embert.
A hallgatás manapság...
A hallgatás olyan dimenzió, amely ma már nem divatos. A büszkeség, amely elhiteti velünk, hogy mindent megismerhetünk és birtokolhatunk, valamint a kapkodás, amely elveszi a dolgok mélységét, megakadályoznak bennünket, hogy olyan magatartásra vesztegessük időnket, amely alázatot és elfogadást igényel. Isten hangját, amely ma is el akar jutni az emberhez, gyakran túlharsogja a világi dolgok zaja és a boldogság hamis útjainak retorikája, amelyek el akarják felejtetni Istent és csak földi boldogságot kínálnak. Néha a testvér hangját is elhallgattatja az a számos előítélet, ami süketté tesz bennünket a másik meghallgatására és könnyen meggondolatlan ítélkezéshez vezet. Gyakran még a szívünk hangját sem hallgatjuk meg, és olyan impulzusokkal, hamis vágyakkal helyettesítjük, amelyek nem vezetnek el a teljes életre.
Isten Szavában orvosságra lelhetünk, amely kigyógyíthat bennünket abból a kísértésből, hogy a boldogságot csak magunkba zárkózva akarjuk megtalálni. Újra többet kell hallgatnunk Istent és testvéreinket, lázba kell jönnünk Isten misztériumáért, és teljes szívvel vágyakoznunk kell arra, hogy életre váltsuk az ő szavát, újra felfedezzük Isten arcát a másik ember arcán! Ismét rá kell csodálkoznunk arra a gazdagságra, amely Isten Szavában rejtezik, abban a szóban, amely Jézusban testté lett! Újra rá kell csodálkoznunk a mellettünk állók titkára, mert a testvéreinken keresztül Isten szól hozzánk! Végezetül Szent János mondatait idézem: „Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Ján 4,20–21)
Kedves Testvéreim! 