Szent II. János Pál pápa első magyarországi apostoli látogatása során ellátogatott Debrecenbe, és beszédet mondott a református Nagytemplomban tartott ökumenikus igeliturgián, majd megkoszorúzta az Emlékkertben a gályarabok emlékművét. Az 1991. augusztus 18-án elhangzott beszédét adjuk közre.

Kedves Testvéreim!

1. Köszönetet mondok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának azért, hogy lehetővé tette számomra, hogy eljöjjek Debrecenbe, és találkozzam a reformáció hagyományának képviselőivel. Köszönöm nektek azt a szívélyes fogadtatást, amelyben részesítettetek, és azt a lehetőséget, hogy szólhatok hozzátok és rajtatok keresztül minden magyar keresztényhez, aki nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal.

A mi Urunk, Jézus Krisztus szeretetében köszöntöm az ortodox egyházak képviselőit is, amelyekhez a katolikus egyház szorosan kapcsolódik „a hit és a szentségek testvéri közössége” által (Unitatis redintegratio, 14). Szívből köszöntöm Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökét, valamint az Erdélyből és a szomszédos országokból jött keresztény magyar testvéreket. Az elmúlt évtizedekben közületek sokan nagy megpróbáltatások közepette tettek tanúságot Krisztus iránti hűségükről.

Magyar testvéreitekkel együtt ma találkoztok és imában egyesültök a pápával, és hálát adtok az Úrnak a kapott jótéteményekért. Az Úr adja meg nektek a tartós békét, és áldjon meg benneteket.

Ezt az ökumenikus találkozót semmiképpen sem tekintem csupán udvariassági gesztusnak, hanem igen jelentős lépésnek tartom azon az úton, amelyet maga az Úr jelölt ki tanítványai számára, amikor azért imádkozott, hogy valamennyien egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával (vö. Jn 17,21–23). A pápaságom során tett sok lelkipásztori utazás egyik indítéka éppen az, hogy újra megerősítsem: a katolikus egyház visszavonhatatlan döntéssel elkötelezte magát az ökumenikus mozgalommal, és azt minden lehetséges módon szeretné elősegíteni. Mint Róma püspökének, szolgálatomnak egyik alapvető szempontja az, hogy ezt az egységet szolgáljam. Ezért szívből remélem, hogy magyarországi látogatásom is előmozdítja és erősíti az ökumenikus kapcsolatokat a keresztények között.

2. Tudatában vagyok annak, hogy a múltban ez a találkozó nem jöhetett volna létre: a Magyarországra látogató pápa nem jött volna el ide, s Debrecen lakói nem tartották volna kívánatosnak jelenlétét. Azok a változások, amelyek e téren bekövetkeztek, különböző tényezőknek tulajdoníthatók – s ezek sokat mondanak a keresztény élet és tanúságtétel számára. A II. vatikáni zsinat említi azt a kötelességünket, hogy fürkésznünk kell az „idők jeleit” (vö. Gaudium et spes, 4), nevezetesen azokat az eseményeket, amelyek Istennek, a történelem Urának jelenlétéről és szándékairól szólnak hozzánk. E jelek fényében a zsinat világosan kijelentette, hogy „az összes keresztények közötti egység helyreállítására irányuló mozgalmat a Szentlélek ihleti” (Unitatis redintegratio, 1).

3. Az „idők jelei” között észre kell vennünk azt a kölcsönös megbecsülést, amelyet a keresztények manapság egymás iránt éreznek, habár olyan közösségeknek tagjai, amelyek még nem tartoznak össze. A múltban a megosztott keresztények hajlamosak voltak arra, hogy egymással való érintkezésük során a másiknak eszmevilágából vagy életgyakorlatából azt hangsúlyozzák, amit Krisztus akaratával ellenkezőnek tartottak. Ezt a tendenciát és az ebből származó vitákat talán még ma sem sikerült egészen leküzdeni. Az ökumenikus párbeszéd révén azonban ma már sok ponton fölfedezzük a közeledést és a közös alapot. Örömmel veszünk észre a másik életében olyan mozzanatokat, amelyeket Isten különleges ajándékaiból fakadó gyümölcsöknek tartunk. Szeretném megismételni, amit egyszer hasonló alkalommal mondottam: „Az ökumenikus mozgalom nem kis teljesítménye, hogy évszázados bizalmatlanság után alázatosan és őszintén elismerjük egymás közösségeiben Krisztus ajándékainak tevékeny jelenlétét és termékenységét. Ezért a mindnyájunk életében tapasztalható isteni tevékenységért köszönetet mondunk Istennek.” (A nem katolikus keresztény közösségek képviselőihez intézett beszédből, Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11.)

A közös alapnak ezek a területei ahhoz az örökséghez tartoznak, amely mindnyájunk számára meghatározóan fontos. Magukba foglalják a Jézus Krisztusba, az egyetlen Üdvözítőbe vetett hitet, a Szentírás szeretetét és tiszteletét, a keresztség nagyrabecsülését, amely az „új élet” kezdete a Szentlélekben. Vannak más olyan feladatok is, amelyekre a múltban nemigen figyeltek, ma pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy e területeken a különböző közösségek hasznosan együttműködhetnek. Ilyenek például: a közös szükségletekért végzett közös ima, a társadalmi igazságosság és a béke előmozdításának közös gondja, a közös tevékenység a szolidaritás jegyében, s végül az, hogy megfelelő feltételeket és struktúrákat teremtsenek a világ természeti kincseinek méltányosabb elosztására és felelősebb felhasználására.

4. Az „idők jelei” közé tartozik egy további tény is, amelynek révén Isten kinyilvánítja akaratát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban: a keresztény hitet érő modem támadások közepette ma fokozott jelentősége van az egyházak és az egyházi közösségek közötti nagyobb egységnek. Őseink ezen a földrészen, még a reformáció után is, abban a – gyakran biztosnak tartott – meggyőződésben éltek, hogy az európai társadalom és kultúra forrása és ihlete a vallásos értékekből ered: a szentháromságos Istenbe és Jézus Krisztusba, az igaz Istenbe és igaz emberbe vetett hitből; továbbá abból a felfogásból, hogy a földi élet zarándokút az örök élet felé; valamint az emberi személy veleszületett és elidegeníthetetlen értékéből a fogantatástól a halálig.

A társadalom ma hajlik arra, hogy mellőzze, sőt megtagadja ennek a közös örökségnek nagy részét. Bár még akadnak olyanok, akik továbbra is harcolnak a vallásos hit ellen, azoknak az ideológiáknak az összeomlása, amelyekkel néhány európai kormány az evangéliumot próbálta helyettesíteni, légüres teret teremtett. Sok jóakaratú ember akad, aki sohasem kapta meg a hit ajándékát. Mások pusztán a gazdasági és anyagi jólétben keresik a haladást és a boldogságot. Nincs vesztegetni való időnk az újraevangelizálás küldetésében. Ezért sürgős a keresztény egység művének előmozdítása, mivel „az a tény, hogy a kiengesztelődés Örömhírét egymás között megosztott keresztények hirdetik, gyengíti tanúságtételünket” (Redemptoris missio, 50.). Milyen örvendetes és bátorító ezért, amikor a társadalomban, ahol sokan Isten és remény nélkül élnek, olyanokkal találkozunk, akiket – Szent Pál kifejezésével – „ugyanaz a Lélek itatott át” (vö. 1Kor 12,13).

Ez az örvendetes lelki közösség és kölcsönös megbecsülés éles ellentétben áll azzal az ellenszenvvel, amelyet különböző keresztény közösségek tagjai olykor más keresztényekkel szemben mutatnak. Ismerem azoknak a prédikátoroknak szomorú történetét, akiket gályarabságra ítéltek, s akiknek emléke elevenen él ebben a gyülekezetben. Sok ilyen tragikus eseményt idézhet föl emlékezetünk. Manapság az ilyesmi elképzelhetetlen volna. Mostani együttlétünk célja is az, hogy megerősödjünk a kölcsönös megbecsülésben és testvéri szeretetben.

5. Ismerve a történelmet és a köztünk fennálló teológiai különbségeket, jól tudjuk, milyen hatalmas feladatok várnak ránk. Egyrészt objektív nehézségek akadályozzák előrehaladásunkat a közös cél felé vezető utunkon. A valódi ökumenizmus nem hagyja jóvá a vallási közömbösség és relativizmus eszméit, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy minden vallás egyformán jó, és már az is elég, ha jó szándékkal gyakorolják. Nem! Az egységet a közös apostoli hitben keressük, amely „egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek” (Júd 3.). Másrészt szembetaláljuk magunkat szubjektív nehézségekkel is; vannak, akik félnek a nagyobb egységre törekvő erőfeszítésektől, mert azt hiszik, hogy ez olyan uniformizálódást kényszerítene rájuk, amelyet ők képtelenek lennének elfogadni.

Az ökumenikus mozgalom az egyetlen apostoli hit elérésére törekszik. De e hiten belül léteznek jogos különbözőségek, amelyek nem állnak ellentétben az Isten által akart egységgel. A Lélek ajándékainak változatossága valóban gyönyörű széppé teszi azt a menyegzős ruhát, amelyben a jegyesnek meg kell jelennie Krisztus előtt. Az Egyház valóban olyan „egység, amely magában foglalja a különbözőséget, és amely a különbözőségekben nyer igazolást... Az Egyház mindig egység lesz a különbözőségben.” (Szentbeszéd Stockholmban, az 1989. június 5-i szentmisén)

Ugyanakkor őszintén el kell ismernünk, hogy „még nem egyeztünk meg abban, hogy egyházaink és egyházi közösségeink hogyan kapcsolódnak az élet és a küldetés teljességéhez, amely Isten megváltó erejéből fakad – Jézus Krisztus keresztje és feltámadása révén” (A nem katolikus keresztények képviselőihez intézett beszédből, Columbia, Dél-Karolina, USA, 1987. szeptember 11.). Keresésünkben kötelezzük el magunkat arra, hogy egymással nem a viszálykodás szellemében tárgyalunk, amely oly gyakran jellemezte kapcsolatunkat a múltban, hanem Szent Pál buzdításának szellemében, aki ezt írta a korintusiaknak a szeretetről: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát.” (1Kor 13,4–5)

Az ökumenizmus nemcsak olyan mag, amelyet az isteni Gondviselés a hívők szívébe ültetett az utóbbi időben, hanem olyan gyümölcs is, amelyet Isten meg akar érlelni a szívünkben. Mindnyájan felelősek vagyunk fejlődéséért.

6. Az „idők jelei” közé tartozik a megosztott keresztények közötti kapcsolatnak egy további ténye is, amelyben a Szentlélek irányítása különösen sokatmondó. Ma jobban tudatában vagyunk annak, hogy az ökumenizmus fejlődése magában foglalja a metanoiát, a megtérést. A II. vatikáni zsinat ezt így fogalmazta meg: „Belső megtérés nélkül nincs igazi ökumenizmus, mert minden vágyakozás az egység után a lelkület megújulásából, önmegtagadásból, a szeretetnek önfeledt kiáradásából ered és érlelődik. Ezért kell tehát kérni a Szentlélektől a komoly önmegtagadás, a szolgálathoz szükséges alázatosság és szelídség, valamint a másik iránt tanúsított testvéri nagylelkűség kegyelmét.” (Unitatis redintegratio, 7) Ez valóban Szent Pál felszólításának visszhangja: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” (Fil 2,3–4) Ez a figyelmeztetés nekünk szól, mind egyénenként, mind közösségeinkben.

A megtérés szelleme segít bennünket abban, hogy elvessük a másokról alkotott torzképeket és minden kísértést arra, hogy meghamisítsuk nézeteiket. Tudatára ébreszt majd bennünket annak a jónak, amit a Szentlélek cselekszik bennünk. A megtérés szellemében Krisztus minden követője képessé válik arra, hogy más keresztény közösségek tagjaira tárgyilagosabban, előítéletek nélkül tekintsen, hogy törekedjék alaposabb megismerésükre: úgy tekintse őket, ahogyan ők saját magukat. A megtérés szelleme elengedhetetlen ahhoz, hogy előkészítsük az utat kollektív emlékezetünk megtisztításához; úgy, hogy az egység felé való haladásunk minden lépésében egyedül az igazság vezéreljen minket.

7. Európa új arculata nehéz vajúdások árán születik meg szemünk előtt. A magyar nemzet azt kutatja, hogyan határozza meg céljait a Közép- és Kelet-Európában bekövetkezett óriási változások után. Mint keresztények a legjobb szolgálatot most azzal tehetjük, hogy újból közösen teszünk tanúságot azokról a keresztény értékekről, amelyek Európa és Magyarország alapjait megvetették. Ezek az értékek nem véletlen ötletekből vagy önkényes egyezségekből születtek, hanem az ember misztériumára való reflexióból, amelyre az emberi személy elidegeníthetetlen méltósága világított rá. Ez pedig abból származik, hogy Isten a saját hasonlatosságára teremtette és újjáteremti az embert. Ez a méltóság teljes igazságában és gazdagságában a megtestesült Igében, az egyszülött Fiúban jelenik meg. Nem lehet tartós békére, igazságosságra és az egyének s a népek közötti szolidaritásra épülő Európát létrehozni Jézus Krisztus és az ő evangéliuma nélkül, amely „Isten üdvösséget hozó ereje” (Róm 1,16). Európának többnek kell lennie, mint közös megegyezéssel elfogadott érdekközösségnek. Népei igazában arra kaptak közös meghívást, hogy Krisztusban Isten gyermekeinek egyetlen nagy családját alkossák.

A mai változások közepette különösen értékes a keresztények készsége arra, hogy közösen együtt dolgozzanak Európa keresztény alapjainak helyreállításán. Mindamellett a Magyarország és Európa előtt álló feladat nagyobb, mint mindaz, amit anyagi és kulturális erőinkkel megvalósíthatunk. Az imádság ezért életbevágóan fontos. Üdvözítőnk azt ígérte, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott van közöttük (vö. Mt 18,19–20). Ha nemcsak ketten vagy hárman jönnek össze, hanem az oly sokáig különvált hívők ezrei most újra egyesülnek a kölcsönös szeretetben és a közös könyörgésekben, akkor Krisztus biztosan megáldja erőfeszítéseiteket. Ha majd mi, akik még megosztottak vagyunk, tudunk együtt imádkozni saját állandó belső megtérésünkért és nemhívő testvéreink megtéréséért, akik még nem ismerik Istent, de keresik az igazságot – akkor mennyei Atyánk nem tagadja meg, hogy nekünk adományozza a Szentlelket, megbocsátását és kegyelmét.

Krisztusban kedves Testvéreim! Ez a találkozó maga is egy lépés a cél, az egység felé vezető úton. Az „idők jelein” át az Úr Lelke arra buzdít: folytassuk utunkat. Azonnali kötelességünk, hogy meghalljuk Szent Pál szólítását: éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptunk: „teljes alázatban, szelídségben, türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,2–4) Ez a reménységünk, ez az előttünk álló feladat. Ez az az út, amelyen együtt növekszünk a szilárd hitben és a hatékony szeretetben. Tegye Isten teljessé azt a jót, amit bennünk elkezdett! (vö. Fil 1,6)

Szeretném köszönteni mindazokat, akik ezen a szép, történelmi jelentőségű templomon kívül követték imádságunkat. Mindannyian érezzük azt a parancsoló erőt, amely Urunk szavaiból, imádságából árad: „hogy egyek legyenek, miként te, atyám bennem, és én tebenned”. Erős óhajunk, hogy ennek a közösen eltöltött imádságos órának a gyümölcse legyen azoknak egymáshoz közeledése, akikért Krisztus az utolsó vacsorán imádkozott.

Mélységes hálámat fejezem ki ezért a történelmi találkozóért.

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké Ámen!

Az imaóra végén a Szentatya és az egyházi vezetők a templom mögött lévő emlékoszlophoz vonultak és a pápa elhelyezte az emlékezés koszorúját a gályarabok emlékművénél.

Forrás: Katolikus.hu

Magyar Kurír