Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük magyar fordításban Alejandro Moral Antónnak, a Szent Ágoston-rend elöljárójának írását, mely a L’Osservatore Romano vatikáni napilap október 26-i számában jelent meg.
Jóllehet nem túl szerencsés, mégis 1517. október 31-ét tartjuk a reformáció kezdetének, azt a napot, amelyen Luther Márton a búcsúkról írott 95 pontját Wittenbergben nyilvánosságra hozta. Akárhogy is, nem kétséges, hogy ezzel olyan vallási krízist teremtett, amely a nyugati kereszténység töréséhez vezetett, és ezzel nem a szekularizmusnak, hanem a szekularizáció folyamatának és egy új Európa születésének alapjait tette le. Ezek a tézisek magukban foglalják önértelmezésünk átalakulását is. Luther saját vezetéknevét is megváltoztatta az eredeti Lunderről: eleinte Eleutheriosként (’szabadító’), majd végül Lutherként írt alá.
Erőteljes egyénisége, amely ellentétekben gazdag és igencsak szuggesztív, az általa kifejlesztett új teológia, a forradalmak sorozata, melyeket elindított, az egész világ és a kereszténység történetének egyik meghatározó alakjává teszik. Kijelenthetjük, hogy van Luther előtti és utáni időszak.
Nem felejthetjük el azonban, hogy Luther Márton (1483–1546) Ágoston-rendi szerzetes volt. 1505-ben lépett be a rendbe, a szászországi provincia tagja volt. Előbb az erfurti közösséghez, később a wittenbergihez tartozott. Különböző vezető tisztségeket töltött be: alperjel, tanulmányi felelős (1512–15), majd Türingia és Meissen tartományfőnöke (1515–18). E feladatait felelősségteljesen és bölcsen látta el, akkor hozott döntéseket, amikor az szükséges volt, anélkül hogy az adódó nehézségeket szándékosan figyelmen kívül hagyta volna, és mindig a közösség javát kereste. Neves professzor (számára legkedvesebb a teológiai doktori címe volt) és elismert prédikátor volt; szolgálatkésznek mutatkozott, amikor elöljárói a szolgálatait kérték, mint ahogy ez történt akkor is, amikor egy renden belüli kérdés miatt (a remeték és a kanonokok közötti konfliktus) Rómába vezetett az útja. Minden forrás megerősíti, hogy jámbor, szívélyes és buzgó testvér volt. 1521-ig aláírásként mindig a „Luther Márton ágostonos szerzetes” nevet használta, 1524-ig viselte a rendi ruhát, és haláláig sok mindent megőrzött szerzetesi mivoltából, kiváltképpen ami a vallásosságot és a stílust illeti.
Ugyanakkor az is igaz, hogy Luther nemcsak, hogy elhagyta a rendet, hanem teljes szívéből gyűlölte is a szerzetesi életet, visszautasította annak minden aszketikus és vallásos gyakorlatát, a zsolozsma imádkozását és más kötelezettségeket; gyökeresen átalakította a szentségtant, elítélte a fogadalmakat és a megszentelt életűek tömeges kilépését idézte elő. A rendet és a szerzetesi életformát érintő veszteség Németországban hatalmas méreteket öltött. Luther életének egy bizonyos szakaszában a rendtársunk volt, osztozott a karizmánkban, és saját döntése, kezdeményezése és választása eredményeként lépett ki végül a rendből.
Szent Ágoston rendjének, amelyhez Luther tartozott, nincs oka ünnepelni a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóját, sokkal inkább van okunk megemlékezni róla. És ezt szeretnénk komolyan tenni, rávilágítva azokra a pozitív szempontokra, melyek a reformációval kerültek napvilágra: az egyén újraértékelése, az Istenbe vetett nagyobb bizalom, a Szentírás központi szerepe, a liturgia közelítése a néphez, a közösségi öntudat erősödése, az egészséges laikátus, egy olyan reform szükségessége, amely a lényeghez való visszatérést jelenti. Mit tanulhatna a Katolikus Egyház a lutheránus hagyománytól? Ferenc pápa így válaszol: „Két szó jut eszembe: a reform és a Szentírás.” Egy olyan Egyház, amely semper reformanda, megújulása akkor következhet be, ha a Szót valóban az emberek kezébe adjuk.
Meg kellene tanulnunk annak elkerülését, hogy az, aminek az Egyház reformját és revitalizációját eredményező folyamatnak kellene lennie, végül a törés és az elszakadás állapotává fajuljon, illetve hogy a Szentíráshoz való közeledés a szubjektivizmusban végződjön. Éppen ezért egyet kell értenünk az evangélikus teológussal, Wolfhart Pannenberggel, aki így ír: „Az Egyház 16. században bekövetkezett megosztottságát nem értelmezhetjük a reformáció sikereként, csakis annak ideiglenes csődjeként; a reform tudniillik az egész Egyház megreformálását célozta meg, annak biblikus gyökereire való hivatkozással.” Továbbá kijelenthetjük, hogy az egyházszakadás minden keresztény számára a kudarc egyik kifejeződése.
Ma, amikor Luther Márton alakjára emlékezünk, emlékezünk a mélységes hitbéli megérzések emberére, az isteni szó prédikátorára és hírnökére, találékonyságára és kreativitására, rendkívüli munkabírására, arra, ahogy a nyomtatott sajtót és korának újdonságait a kommunikáció szolgálatába állította, emlékezünk mély vallásosságára. „Mindannyian koldusok vagyunk, hoc est verum (ez az igazság – a szerk.)” – írta 1546. február 16-án, két nappal halála előtt. Őszinte keresztény volt, az imádság embere, jó férj és családapa, vendégszerető és egyszerű barát, szorgalmas útmutatója mindazoknak, akik a tanácsait kérték. Temperamentumát tekintve kedélyes, nyíltszívű, aggodalmaskodása és betegségei ellenére a családi erények példaképe volt. Emlékezetünkbe kell idéznünk továbbá szorongásaival és kísértéseivel szembeni belső harcait, kifejezésmódjának közvetlenségét, lelkének nyitottságát és azt a bizalmat, amely által intimitását meg tudta osztani a hozzá közel állókkal; felidézhetjük lelki érzékenységét.
Mindezek ellenére nem kerülhetjük el egy kevésbé hízelgő nézőpont említését: azt, amely intoleranciáját illeti. Makacs és rugalmatlan, szenvedélyes és vehemens. Luther gyakran használt csípős kifejezéseket azokat illetően, akikkel szembehelyezkedett, míg egészen sértővé és durvává nem vált. Gyakran bizonyult bántónak, míg rágalmakba nem torkollott. Isten választottja, „az idők prófétája”, önmagát nemegyszer az igazság ismerőjének tartotta, és agresszív kifejezésekkel válaszolt bármilyen egyet nem értésre. Számára lehetetlen volt a visszavonulás, mert nem fogadta el a hibázás, a tévedés lehetőségét.
Sokatmondó a pápával kapcsolatos kényszerképzete, mely a tiszteletteljes engedelmességből ellenszenvvé és iszonyattá alakult át, mígnem utolsó éveiben utálkozásba torkollott. Valóban keserűek és túlzóak a római Egyház felé irányított támadásai („pápista”, az ő sajátos szóhasználata szerint). E szövegek olvasása fájdalommal tölt el minket. Ma, hála Istennek, változnak az idők: nemcsak szívélyesebbé vált a viszony katolikusok és evangélikusok között, de az ökumenizmus útján is elérkeztünk a találkozásnak egy olyan pontjára, mint a Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló közös tanításról 1999-ben, amelyhez nemrég csatlakozott a Református Egyházak Világszövetsége is.
Ami Luther eszmevilágát illeti, lehetetlen itt egészében bemutatni, még csak összefoglalni sem szándékozzuk. Csupán néhány utalás: kifejezésre juttatta az értelembe vetett bizalmatlanságát, a filozófia elutasítását a skolasztikától, az arisztotelizmustól, a túlságosan strukturált teológiai rendszerektől, az értelem játékaitól, az osztályozástól, a szofisztika és az egyes iskolák kifinomultságától való zsigeri irtózása miatt. Luther úgy vélte, hogy mindez eltávolít minket a Krisztussal való találkozástól, és az igaz hit útjában áll, amely a Szentíráson, a Szón alapszik. Isten nem egy filozófiai hipotézis, Ő Krisztusban szól hozzánk és nyilatkoztatja ki magát nekünk. Ezért nagyobb egyszerűségre, a mesterkedés mellőzésére van szükség, hogy a forráshoz érkezzünk, és képessé váljunk a találkozásra. Követeli egyben Isten Szavának közelebb vitelét a néphez, így könnyítve meg az azzal való kapcsolatba kerülés és a hozzá való hasonulás lehetőségét. Ezek ismeretében érthetjük meg, hogy Luther miért szentelt oly sok időt és figyelmet a Szentírás fordítására és egzegézisére, valamint a prédikációra. Anyanyelvének kiemelkedő ismeretéről tett tanúságot. Bibliafordítása alapvető jelentőséggel bír mind pasztorális téren, mind a filológia területén. Luther döntő szerepet játszott a szókincs és a stílus kiválasztásában, melyben az élő nyelv elevensége és spontaneitása tükröződik. Nyelvújító, nagy precizitás és realizmus birtokosa, sokak szerint meghatározó szerepe van az egységes és modern német nyelv rögzítésében. Elismert prédikátor, beszédei mindig óriási hatást váltottak ki. Stílusa egyszerű, konkrét, didaktikus; igazán praktikus. Mindig mélységes meggyőződéssel szónokolt, arra összpontosítva, amiről beszélt, anélkül hogy elveszett volna a gesztusok túlzott használatában vagy a színpadiasságban, mindeközben népszerű kifejezésmódokat és szófordulatokat használt. Ő volt a „wittenbergi prédikátor”, Isten Szavának par excellence szónoka és közvetítője.
Gondolatvilágának egy másik lényegi pontja, az ágostoni vonal mentén haladva, a kegyelem valóságának főleg a megigazulás körül sűrűsödő értelmezése volt. Ebben a világban, ahol gyakran győzedelmeskedik a közöny, ahol gyakran úgy él az ember, mintha Isten nem is lenne, vagy ahol Isten csak egy fogalommá vagy szabállyá zsugorodik, Luther ahhoz az Istenhez vezet vissza minket, aki Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, aki a Szeretet, és aki a Szeretetben konkretizálódik. Életének és gondolkodásának középpontjában kétség kívül Isten kérdése állt. Az üdvösség kérdése miatt ifjúkora óta gyötrődött, és végül is nyugalomra lelt a hit általi megigazulás tanában (vö. Róm 1,17). Mindazonáltal Isten igazságossága nem aktív és bosszúálló értelemben értendő (Isten, aki megbünteti a bűnösöket), hanem passzív és megigazító értelemben (Isten, aki igazzá tesz és a megszentelődést adományozza). Nem a cselekedetek, melyek adott esetben lehetnek akár jók is, melyek az üdvösségre vezetnek, hanem a Krisztusba, az egyetlen Megváltóba vetett bizalom, aki a hit által közli magát velünk. Solus Christus, soli Deo gloria. A szörnyűséges Isten így átváltozik irgalmas Atyává, és az ítélő Krisztus a kereszten függő egyetlen Megváltóvá. Luther érzékeli a kegyelem nélküli emberi erőfeszítés tehetetlenségét, ugyanakkor azt a végsőkig radikalizálja. Lehetetlennek tűnik számára, hogy az ember aktívan együttműködjön saját üdvösségéért, mert a bűn továbbra is fennmarad; csupán Krisztus érdemei miatt nem róják fel őket többé vádként.
Sola Scriptura, sola gratia, sola fide. A lutheri felfogás következményei a szabad akarat tagadásához, a szentségtan dogmatikus megújulásához, a szentmise áldozati olvasatának elutasításához, a szolgálati papság elvetéséhez, a tanítóhivatal és az egyházi hierarchia lerombolásához és a pápaság démonizálásához vezettek. Luther a protestáns főurakkal szemben mégis szolgalelkűnek mutatkozott, és a legitim társadalmi és politikai rend szenvedélyes védelmezőjének bizonyult, még ha ezért magas árat is kellett fizetnie. Erre jó példával szolgál a polgárháborúban (1524–25) betöltött szerepe, ami a reformátor jellemzésének egyik legvitatottabb pontja. Hasonlóképpen másik két aspektus kerül itt elő, melyek a legutóbbi századok történelmére sötét árnyékot vetettek: a nacionalizmus és az antiszemitizmus.
Luther alakja nem könnyen értelmezhető, de kétség kívül magával ragadó. Ellentétekkel teli, ami megnehezíti az objektív és szenvtelen szemlélő dolgát, de egyben rengeteg innovatív vonással rendelkezik, melyek kétség kívül nagyon is aktuálisak. Öt évszázad elteltével sem szűnik végletes reakciókat kiváltani: a csatlakozást vagy a zsigeri elutasítást. Ágoston-rendi körökben, sajnos, továbbra is sokszor ismeretlen marad. Szükségünk van a renden belül Luther-specialistákra, úgy a történelem, mint a teológia területén. Reménykedem abban, hogy a lutheri reformáció ezen emlékbeszéde felhívás és ösztönzés lehet ezen az úton. Hálás vagyok a mutatkozó érdeklődésért és a rend különböző területein születő kezdeményezésekért. Mindenekelőtt örülök az akadémiai közegben történteknek, a kiváló kongresszusok, tanulmányi napok megszervezésének és a publikációknak. Az általános tanács e folyamatba egy konferencia megszervezésére való bátorítással szeretne bekapcsolódni, Luther és a reformáció: Szent Ágoston és az Ágoston-rend címmel, amelyet november 9. és 11. között tartunk Rómában. Bízom benne, hogy jó kiindulópont lehet.
Írásomat XVI. Benedek pápa éleslátó gondolataival szeretném befejezni, melyeket az erfurti Ágoston-rendi kolostorban intézett hozzánk németországi útja során: „Luther számára a teológia nem akadémiai probléma volt, hanem egy benső harc saját magával, ami később Istennel és Istenért vívott harccá vált. »Hogyan találok irgalmas Istent?« Újra és újra szíven üt, hogy Luther számára ez a kérdés adta a mozgató erőt egész útja során. Csakugyan, ki törődik ezzel ma egyáltalán a keresztények között? Milyen jelentőséggel bír Isten kérdése a mi életünkben, az igehirdetésünkben? Az emberek, ugyanígy a keresztények többsége ma biztosra veszi, hogy Isten végeredményben nem törődik a bűneinkkel, sem az erényeinkkel. Tudja, hogy mindannyian csak emberek vagyunk. Ha még hiszünk a másvilágban és a végső ítéletben, majdnem mindnyájan feltételezzük, hogy Isten majd nagylelkű lesz, és végül irgalmasságában figyelmen kívül hagyja kicsiny hiányosságainkat. A kérdés többé már nem aggaszt minket. De valóban olyan kicsinyek a hiányosságaink? Nem tesszük tönkre a világot a nagyok, de ugyanúgy a kicsik korrupciója által, akik mindannyian csak a saját nyereségükre gondolnak? Nem pusztítjuk a világot a drogok hatalma révén, ami egyrészt az élet habzsolásában, valamint a pénz utáni vágyakozás, másrészt a magukat ezen élvezeteknek szentelő személyek sóvárgásában él? Nem fenyegeti a világot az erőszakra való egyre növekvő fogékonyság, amely nem ritkán a vallásosság álarca mögé rejtőzik? Fenyegetné-e ily mértékben az éhínség és a szegénység a világ oly nagy részeit, ha Isten szeretete, és ebből kiindulva a legközelebbi, a teremtmények, az emberek szeretete bennünk elevenebb lenne? És folytathatnánk tovább. Nem, a rossz nem jelentéktelen csekélység. Nem lehetne olyan hatalmas, ha Istent valóban az életünk középpontjába helyeznénk. A kérdés tehát: milyen szerepben van Isten velem szemben, és én milyennek találom magam előtte? – Luther ezen sürgető kérdésének újra, minden bizonnyal új formában, a mi kérdésünkké is kell válnia, nem akadémiai, hanem konkrét kérdéssé. Azt hiszem, ez lehetne az első felhívás, amit a Luther Mártonnal való találkozásban meg kellene hallanunk.”
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük magyar fordításban Alejandro Moral Antónnak, a Szent Ágoston-rend elöljárójának írását, mely a L’Osservatore Romano vatikáni napilap október 26-i számában jelent meg.