Egy édesapa halála előtt fiára az árva gyermekek szeretetét hagyta örökségül!! 

E csodálatos apának, a nagyszerű fia levelét örömmel megosztom!! 

Csaba t. 

Apukám, Dr. Kéri György -Széchényi díjas, Gábor Dénes díjas biokémikus professzor, több mint 70 szabadalom tulajdonosa- ma lenne 67 éves.

Az alábbi beszédet a temetésén mondtam el. Olyan volt, mintha együtt írtuk volna. Benne van nagyon sokminden arról amiben felnőttem, ahonnan jövök és ami felé tartok! Megtisztel vele aki elolvassa.

Volt a Papával ’98 óta egy olyan szokásunk, hogy egymás szülinapjára mindig írtunk valamit. Én levelet írtam neki, ő pedig verset írt nekem.

18 éve ezeket a leveleket, mindig a Papa íróasztalánál kezdtem el és fejeztem be. Ezt a beszédet is ott írtam.

Körülöttem közben az ő személyes dolgai, szobrok, könyvek, ajándékok, a Bibliája és rengeteg fénykép.

Mindig attól féltem, hogy milyen szörnyű lesz a dolgai közt lennem, ha ő nem lesz. De pont forídtva van. Hiányzik, ha nem vagyok a világában.

Ahogy készültem és összeszedtem a gondolataim, mindarról, amit ő jelentett nekem, úgy éreztem a fizikai létezése nélküli való életem, első beszélgetésem vele, s ebben a beszélgetésben megbeszéljük, hogy mit jelentett nekem az ő fiának lenni. Aztán most már inkább úgy gondolom, hogy ez nem egy első beszélgetés volt, hanem csak egy következő. No de akkor hadd mondjam el, hogy mire is jutottunk. A Papa meg én.

Egy ilyen családban és ilyen felmenőkkel létezni hatalmas felelősség és feladat is egyben, hogy azt, amit megkaptunk, azt elbírjuk, hordozzuk és továbbvigyük. Erről az örökségről szeretnék most beszélni. Erről az örökségről, amit a Papa már kisgyerek korunk óta mesélt nekünk, s úgy fogalmazott, hogy van egy láng, amit ő is megkapott és nekünk tovább kell vinnünk. Idő kellett hozzá, hogy megértsem, mi is ez a láng.

S miközben tudom, hogy sok tekintetben a nyomába sem érek, sok tekintetben még rengeteget kell dolgozzak azon, hogy hozzá méltóvá váljak, a tekinteteben nyugodt a lelkiismeretem és az övé is az, hogy élete egyik legfontosabb feladatát megoldotta és örökségét át tudta nekünk adni. Mindkettőnknek.

Ez az örökség, ami dédapámról nagymamára, nagymamámról apámra és apámról ránk szállt.

Ez az örökség ott van dédapánk, Aladár bácsi és nagymamánk, Juci néni sírján, s így szól:

Ó EMBER ÉN HISZEK TE BENNED

Ó EMBER MINT SZERETLEK ÉN.

(Juhász Gyula: Himnusz az emberhez)

Apám,személyiségének, lelki világának, sikereinek és örömeinek, létezésének és életének lényege: AZ EMBER SZERETETE.

A Papa hitt az emberben. Hitt az ember vele született és benne lévő jóságában. Nem ítélkezett az emberek felett, hanem kereste bennük az értéket. Mindenkiben megtalálta a JÓT és a szerethetőt. A háta mögött mindig mindekit dicsért és megvédett, szemtől szemben egyenes volt és tudott nagyon kemény is lenni.

Hitte, hogy az ember jó, de nem tagadta azt a sok borzalmat, amire az ember képes, nem mondta, hogy nincs rossz és gonoszság a földön. Úgy fogalmazott, hogy a gonoszság a fény hiánya.

Abban hitt, hogy mindenki származásától függetlenül jónak születik, és Csaba testvért idézve, mindenkiből kiszerethető a JÓ. Ahogy szintén Csaba testvér szokta mondani: Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.

Örökségünket nem megkaptuk, nem tanultuk, nem belénk nevelték, nem magyarázták és nem számon kérték. Ebben nőttünk fel.

De ez nem csak a mi örökségünk, hanem mindenkié, aki szerette, ismerte, követte és ma is követi a Papát.

A napokban szembe jött velem egy idézet. Dorothy Biggs mondta:

“Annyira vagyunk elidegenedve magunktól és másoktól, amennyire elrejtjük az érzéseinket. Magányunk ezzel arányos.”

A Papa imádta kifejezni az érzéseit. Nem tudta nem kifejezni őket.

Miközben nagyon sokan tele vagyunk szeretettel, valahol abban bízunk, hogy anélkül, hogy kimondanánk, a másik valahol érzi, hogy mennyire szeretjük. A Papa nem így gondolta. A Papa úgy gondolta, hogy a szeretetet meg kell élni, ki kell tudni fejezni, meg kell tudni mutatni és igen, meg kell élni. Imádott ölelni. Tudott és szeretett sírni. Vállalta a könnyeit: “Real man can cry” szokta mondani.

Tudta, hogy minden gát és fal, ami két ember közé áll, mikor megölelhetnék egymást, az teljesen hiábavaló.

Mindeközben keményen és szenvedélyesen harcolt és állt ki az általa hitt és képviselt értékekben. Hitt az Istentől kapott szabad akaratban, a szabadságban, az emberi méltóságban és abban, hogy mindannyian származásunktól függetlenül szabadnak és egyenlőnek születtünk.

Apám liberális hazafi volt. Nem sokan tudtak nála több magyar verset az országban, és nem volt az a pénz, amiért itt hagyta volna a hazáját, pedig mehettünk volna Ausztráliától Amerikáig bárhova, ahol annyi pénzt kereshetett volna, hogy nekünk sem lett volna gondunk, de ő itt maradt Magyarországon, mert ragaszkodott a gyökereihez, a barátaihoz, az otthonához és a hazájához.

A Papa olyan volt nekem, mint egy lexikon - nem csak tudományos lexikon, hanem spirituális is. Bármit kérdeztem tőle, olyan választ adott rá, amit onnantól sajátoménak éreztem. Nagyon fognak hiányozni a válaszai, de mostantól az a dolgom, hogy ahogy ő is magában találta meg a válaszokat, én is magamban kell, hogy megtaláljam. Útravalóul azt mondta, hogy mindig a szeretet vezéreljen.

Nagyon sokat elárul Papáról élete utolsó nagy küzdelme és betegségéhez való viszonya. Akár a sors kegyetlen húzásának is tarthatnánk, hogy miközben apám rákkutatásra tette fel az életét, ezek után őt is a rák támadta meg. Alattomos és kegyetlen módon. Érthetetlen és igazságtalan, mikor a Papának még annyi dolga lenne itt, annyit kutathatna, annyi embert taníthatna, olyan sokan számítanának és annyi örömöt élhetne még át, mégis el kellett mennie… De a Papa egy pillanatra sem kezdett perlkedeni Istennel, egy pillanatra sem sajnálta magát vagy hibáztatta a sorsot, és nem fordult el Istentől. Sőt. Pont Istenhez fordult és Isten nem fordult el tőle. Apám tragikus betegségének értelmét abban találta meg, hogy betegségében rátalált Istenre és megtalálta Jézust.

Nem értenék semmit apám örökségéből, ha azt mondanám, hogy az élet igazságtalan és kegyetlen. Az élet azért is szép, mert vannak benne ilyen emberek, mint a Papa, és mi azért vagyunk szerencsések, mert ismerhettük őt. Büszke vagyok rá és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen apám volt.

Isten nem igazságtalan, Isten kifürkészhetetlen. De az élet egyik alaptörvénye mégis olyan egyszerű, s ezt apámon látjuk, illetve itt, ha körbe nézünk: Aki sokakat szeret, azt sokan szeretik. Aki nagyon tud szeretni, azt nagyon szeretik.

Azt is gondoltam, hogy nem ismerek még egy olyan erős embert, mint az apám. De ebben tévedtem. Ismerek olyan erős embert, méghozzá elég közelről. Ő pedig az anyukám.

Apám egész élete és életműve nem értelmezhető és nem érthető anyám nélkül.

Amit és ahogy végigcsinált mellette jóban, rosszban és ebben az utolsó pár évben, az több volt mint emberfeletti, s a Mama csak azt mondta erre, hogy mi mást tudna tenni mint ezt, 45 év után.

Egy volt minden betegségével, minden rezdülésével, minden fájdalmával. Törődése az utoló egy évben minden túlzás nélkül napi 24 órás szolgálatot jelentett. Mindenéről tudott, mindenével együtt érzett, mindenében egy volt vele. S közben tartotta magát, hogy ne omoljon össze, tartotta bennünk a lelket, hogy úgy erősítsen minket, hogy ne törjünk mi sem össze. Az utolsó pillanatig, valóban a leges legutolsóig hitt benne, hogy a Papa fel fog épülni, s úgy támogatott bennünket is, hogy valahol pedig fel kellett készítenie magát arra, ami végül megtörtént. Emberfeletti amit végig csinált. S hogy csinálhatta végig? Honnan volt ereje hozzá? Hát onnan, hogy szerette a Papát. Anyámnak az a szeretet adott erőt, ahogy apámat szerette. S ez igaz apámra is. Anyám is és apám is élő példája annak, hogy a legnagyobb erőt a szeretet adja.

Regényt lehetne írni arról is, ahogy mintát mutattak legjobb barátjával arról, hogy mit tud jelenteni egyik barát a másiknak. Vermes Gyurival való barátságnak a hatása nagyon meghatározó része az én személyiségemnek is, de az összes Vermes és Kéri gyereknek is. S azt kell mondjam, hogy én nem csak a szüleimnek, hanem az ő barátságuknak is a gyermeke vagyok.

Mondhatnánk, hogy az élet megy tovább, de ez már egy nagyon másik élet a számomra. Nem ugyanaz az élet megy tovább, és sokszor azt gondolom, hogy ilyen élethez nincs is kedvem, de szintén nem értek semmit a Papából, ha életem hátralévő részéhez így állok hozzá. Nem azzal bizonyítom a szeretetemet, ha elviselhetetlenül fáj a hiánya. Megvan a helye a sírásnak és a fájdalomnak. S aztán eljön az ideje annak is, hogy észrevegyem és megtapasztaljam, hogy ha valami olyat teszek, amire a Papa büszke lenne, akkor a Papa ott van velem. S erről szeretnék végezetül beszélni.

Volt a papával egy olyan kis kezdetleges kezdeményezésünk, hogy minden hónapban segítettünk valakin. Rám bízta a feladatot, hogy találjunk ügyeket vagy embereket, akiken alkalmilag, de ha kell, rendszeresen segítünk, ahogy tudunk. Utolsó telefonhívása felém ez volt. Nem akkor beszéltünk utoljára, de akkor hívott fel utoljára, és azt mondta, hogy folytassuk ezt a dolgot. Minden hónapban segítsünk. Ma már másként érzem ezt a hívást; úgy érzem, hogy ezt a feladatot rótta rám. Amúgy is mindig mondogatta, hogy a Havervagyot és a közösségteremtő képességem használjam arra, hogy alakítsunk ki egy közösséget, ahol rendszeresen segítünk embereken. Hogy ebből egy kis vagy nagy dolog lesz, sokan csináljuk vagy kevesen, majd eldől, de csinálni fogjuk. Pár itt lévő barátommal már el is kezdtük. Mi vagyunk az első Jókák…

Bizonyosan támogatni fogjuk azt a torockói gyermek otthont, amelynek vezetője, Iringó, most is itt van, s ahova Vermes Gyurival éveken át jártak és támogatják 10 éve. S ezt azért mondom itt most el, mert biztos vagyok benne, hogy sokunkra számíthatunk innen is.

S milyen most Dr Kéri György fiának lenni?

Az élet innentől nagyon más lesz. Kicsit féltem is tőle, hogy ami mögöttem van, az csak szebb lehet, mint ami előttem. S pont ennek a kis beszédnek az összeállítása alatt jöttem rá, hogy azért a láng mégis itt van már az én kezemben is, és a lángban az a csodálatos, hogy bármennyiszer sokszorozható. Az a dolgom, hogy terjesszem a lángot. Hogy egyszer én is jelentsek annyit valakinek, valakiknek és sokaknak, mint amit ő jelentett mindannyiunknak.

S ami előttem van az azt fogja széppé tenni, ami mögöttem.

Szeretlek Papa. Tudom a dolgom és viszem tovább a lángot.

Köszönöm, hogy voltál és leszel, s köszönöm, hogy vagyok. Hogy az vagyok aki általad vagyok!

ISTEN VELED PAPA!