Novemberben hosszú útra indultunk a Váci Egyházmegyében Pálfay Gellérttel, a Szamaritánus Szolgálat igazgatójával. Annyira hosszúra, hogy egyszer csak karácsony lett – és nem csak a naptár szerint.

Karácsonyi érzések, bizonyosság járt át ugyanis bennünket, amikor megértettük, megtapasztaltuk, mit jelent egy gyermeket befogadni. És azt, hogy ez mekkora felelősség és kitüntetés egyszerre.

A XVIII. kerületben, az Otthon Szociális Szolgáltató Nevelőszülő-hálózat központjában  beszélgetünk Kocsis Beátával, az intézmény vezetőjével és fenntartójuk, a Szamaritánus Szolgálat vezetőjével, Pálfay Gellérttel. A hálózat hat megyében mintegy kétszázharminc nevelőszülőt segít, akik körülbelül hétszáz, gyermekvédelmi gondoskodásban levő gyermeket nevelnek. Egy párnál sajátjaival együtt legfeljebb hat gyermek lehet, de az átlag a három-öt.

Azért írunk róluk, mert kevés – és még kevesebb a vallásos – nevelőszülő, és szeretnénk felhívni a figyelmet erre a szép hivatásra. Igen ám, de a többség számára még a szó jelentése sem világos. A nevelőszülői vállalást össze szokták téveszteni az örökbefogadással. Pedig teljesen más. Örökbe fogadó szülők legtöbbször azok a párok lesznek, akiknek nem születik (születhet) gyermekük, vagy sajátjuk mellé véglegesen befogadják mások gyermekét. A gyermekeknek pedig, akiket örökbe fogadnak, a vér szerinti szüleikkel általában végleg megszakadt a kapcsolatuk. A nevelőszülők által befogadott gyerekeket ezzel szemben gyakran csak átmenetileg emelik ki vér szerinti családjukból, amely képtelenné vált a nevelésükre. Családból családba kerülnek, a remény pedig közben megmarad, hogy a vér szerinti szülők idővel képesek lesznek visszavenni a nevelésüket.

Egyházi berkekből nagyon kevesen jelentkeznek nevelőszülőnek, pedig ez szép szolgálat, és vallásos emberek különösen alkalmasak lennének arra, hogy az értékeiket nevelt gyermekeiknek is átadják. Az a nevelési tapasztalat, amely a vallásos családokban felhalmozódik, különös értéket jelentene a családjukból kikerülő gyerekek felkarolása, gyámolítása terén. Az ő életükből ugyanis legtöbbször éppen az a biztos, megnyugtató háttér hiányzik, amely a hitből élő családokban adott. Nevelőszülőnek lenni egyfelől szakemberként való helytállást jelent – a képzést a hálózat végzi, és utána sem hagyja magukra a nevelőszülőket –, másfelől viszont a legszebb keresztény áldozatvállalás, vagyis hivatás, hiszen az erre vállalkozók a befogadott gyermeken keresztül egy másik családnak is segítenek. – Az örökbefogadás inkább egy végleges család megteremtésének vágyáról szól,  míg a nevelőszülői szerep arról, hogy egy előre meghatározhatatlan ideig  ránk bízott gyermeket hogyan  tudunk gondozni, szeretni,  esetleg a családjához visszasegíteni. Befogadni – és ha kell, elengedni. Ez lelkileg nagyon nehéz feladat – fogalmaz Beáta megértően.

2014-ben országos kampány zajlott a nevelőszülői hivatások ébresztése érdekében. Bizonyára sokan emlékszünk még a „Minden gyereknek családban van a helye” feliratú plakátokra. Ám a széleskörű népszerűsítés ellenére még ma is nagyon sok új nevelőszülőre lenne szükség. Új utakat kellene keresni az alkalmas családok megszólítása érdekében, és ebben az egyházi közösségeknek nagy szerepe lehetne.

Csepke engem azonnal lefegyverez, annyira bájos, vagány és félős egyszerre. Fejérékhez megérkezve pillanatok alatt meleg családi légkörbe kerülünk. Hogy ezt az érzést mi okozza, rejtély. Talán az otthon levő három gyerek jelenléte, és az, ahogy Csepkét a két nagyobb szeretgeti. Gyermekkorom megnyugtató otthoni zsongását-zsibongását juttatja eszembe ez a vidámság, cinkosság és a Fejér házaspár irántunk megnyilvánuló jóindulatú érdeklődése. Mi lehet a titka, kérdezem Gabit és Lacit, hogy máris ennyire jól érezzük magunkat náluk? Mitől család a család, és főleg mitől melegebb, összetartóbb az egyik, mint a másik? 

– Dolgozni kell rajta – válaszolja Laci keresetlenül. – A szülők szeretetén múlik minden, a köré gyűlnek a gyerekek. Talán furcsán hangzik, de ők csak másodlagosak lehetnek. Egyikünk számára sem válhatnak fontosabbá, mint a házastársunk. 

Érdekes – és továbbra is rejtélyes –, hogy joggal fogjuk fel a jó családi működést áldásként, miközben azt is mindig tudjuk, hogy nélkülünk, a mi igyekezetünk, tudatosságunk nélkül előbb-utóbb biztosan gond adódik. – Ti megengedő szülők vagytok, vagy szigorúak? – kérdezem. Gabi és Laci egy-két percen át a tizenéves Máriától várja a választ, aki először sokatmondóan hallgat, majd kommentár nélkül elmondja, melyek a heti feladatai: a szobája rendben tartása, porszívózás és a fürdőszobai csempék lemosása. – Vagyis, mint látod, nem csak a mi gondunk a háztartási munkák ellátása – mosolyog rám Laci. – Még Csepi is segít: az ásványvizes palackok elpakolása a dolga. Igaz, általában többször is meg kell kérnem rá, és amikor már negyedszer kérem, mindig azt mondja: „Jójójó, Papa”, aztán kinyújtja rám a nyelvét – amivel azt akarja kifejezni, hogy „hát persze hogy megcsinálom, miért türelmetlenkedsz ok nélkül?”

A család az, ami megtart. Ha valakinek baja van, a többiek elviselik, elhordozzák. De ez sokszor nagyon érzékeny egyensúly. Ha csak egyetlen családtag is nagy válságba kerül, az az egész családot magával ránthatja. – Ha valaki bajban van, arra koncentrálunk – mondja Laci, de ez nekem így túl egyszerűnek tűnik. 

– Az első öt gyermekünk elég gyorsan, hat év alatt született, Barna pedig újabb hat év után. Nagyobb megbillenésünk soha nem volt, elég lazán vettük az akadályokat – ezt már Gabi teszi hozzá. – A túlgörcsölés nem jellemző ránk, de azért mindig igyekeztünk a bajokat meg is előzni, mindenre lelkiismeretesen ügyelni. Megtenni, ami rajtunk múlik, a többit pedig Istenre bízni. Hétfő esténként – miután lefektettük a kicsiket – kettesben van programunk, erre nagyon odafigyelünk. A Családok Jézusban közösség vezetői, Gorove Laciék hatására, akikhez annak idején jegyesoktatásra jártunk, fokozottan tudatosak vagyunk e téren.

– Azért jöttünk el hozzátok – mondja Gellért –, mert szeretnénk az Új Ember és a Magyar Kurír olvasóinak egy olyan családot bemutatni, amely befogadó volt, egy olyan házaspárt, amely nevelőszülői szerepet vállalt. Szerintem Péteréket ennek a nyitottságnak a háttere érdekli. Az, hogy mi tesz egy családot ennyire befogadóvá.

– Ez nálunk nem egészen tudatos – gondolkodik el Laci. – Mi nem tudjuk megmondani a „tutit”, a biztos receptet. Egyszerűen azt adjuk tovább, amit mi magunk is kapunk. – Nem készültünk a nevelőszülőségre – ül le az asztalhoz Gabi –, mint ahogy arra sem, hogy hat gyermekünk lesz. Eredetileg hármat terveztünk. De aztán újra és újra úgy éreztük, hogy még tudnánk adni. És ugyanezt éltem át Csepke kapcsán is 2011. december 18-án, amikor a levelezőlistánkra email érkezett a hírrel: egy újszülött Down-szindrómás kislány családot keres. Rögtön abban a pillanatban világos volt számomra, hogy ez nekem, nekünk szól, hogy ez az, amire vártam. Úgyhogy azonnal szóltam Lacinak, és megkérdeztem, benne lenne-e. – Amint döntésre jutottunk, hozzáláttunk, hogy kiharcoljuk a befogadás lehetőségét, és megtaláljuk hozzá a legmegfelelőbb jogi formát – folytatja Laci. – Végül, több konzultáció után a nevelőszülői státus mellett döntöttünk, mert az volt a leggyorsabb megoldás. – Kéthetes korától már látogattuk Csepkét, öthetesen pedig hazahoztuk – tekint rám újra Gabi. – Ismerjük a szüleit, sőt az apai nagymamájával, aki külföldön él, Skype-on rendszeresen tartjuk is a kapcsolatot. De abból a szempontból atipikus nevelőszülők vagyunk, hogy Csepkétől csak már csak nagyon-nagyon nehéz szívvel tudnánk megválni. Úgy gondoljuk, az ő fejlődését, biztonságérzetét is az szolgálja a legjobban, ha velünk van, és mi is a kincsünkként tekintünk rá. Ajándékként, hogy ránk bízták, hogy szerethetjük.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír