Június 24-én a Szentatya Keresztelő János születésének csodás körülményeiről, és annak üzenetéről elmélkedett a közös déli Mária-imádság alkalmából. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a liturgia Keresztelő Szent János születésének ünneplésére hív minket. Születése olyan esemény, amely megvilágítja szüleinek, Erzsébetnek és Zakariásnak az életét, és bevonja az örömbe és a csodálkozásba a rokonokat és a szomszédokat. Ezek az idős szülők korábban álmodoztak arról a napról, készültek is rá, de most már nem számítottak rá: elutasítottnak, megalázottnak, csalódottnak érezték magukat: gyermektelenek voltak. A gyermek születésének meghirdetését hallva (vö. Lk 1,13) Zakariás hitetlenkedett, hiszen a természeti törvények azt nem tették lehetővé: öregek voltak, idősek voltak; az Úr ezért némává tette őt a terhesség egész ideje alatt (vö. Lk 1,20). Ez jelzés. Isten azonban nem függ a mi emberi logikánktól és korlátozott képességeinktől. Meg kell tanulnunk bízni Istenben és elcsendesedni misztériuma előtt, meg kell tanulnunk alázatosan és csendesen szemlélni működését, mely kinyilvánul a történelemben és sokszor felülmúlja képzeletünket.

Most pedig, hogy az esemény megvalósult, most, hogy Erzsébet és Zakariás megtapasztalja, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), nagy az örömük. A mai evangéliumi szakasz (Lk 1,57–66.80) először meghirdeti a gyermek születését, utána pedig a névadásnál időzik el. Erzsébet a családi hagyományoktól idegen nevet választ, és azt mondja: „János lesz a neve” (Lk 1,60), ingyenes és már nem várt ajándék, hiszen a János név azt jelenti: „Isten kegyelmet gyakorolt”. És ez a gyermek hírnök lesz, Isten kegyelmének tanúja a szegények számára, akik alázatos hittel várják megmentésüket. Zakariás váratlanul megerősíti a névválasztást úgy, hogy felírja a nevet egy táblára – mert néma volt –, és „abban a pillanatban megnyílt az ajka, megoldódott a nyelve, és rendesen beszélve áldotta Istent” (Lk 1,64).

Keresztelő János születésének egész eseményét a csodálkozás, meglepődés és hála örömteli érzése veszi körül. Csodálkozás, meglepődés és hála. A népet szent istenfélelem fogta el, „Júdea egész hegyvidékén elterjedt ezeknek a dolgoknak a híre” (Lk 1,65). Testvéreim, a hívő nép megsejti, hogy valami nagy dolog történt, még ha alázatosan, rejtekben történt is, és azt kérdezgetik: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66). Isten hívő népe képes arra, hogy a hitet örömmel, a csodálkozás, meglepődés és hála érzésével élje meg. Képzeljük magunk elé azokat az embereket, akik pozitív értelemben fecsegtek erről a csodás dologról, János születésének csodájáról, boldogok voltak, a csodálkozás, meglepődés és hála érzése töltötte el őket. Ezt magunk elé képzelve, tegyük fel magunknak a kérdést: Milyen az én hitem? Örömteli hit, vagy egy mindig egyforma, „lapos” hit? Tudok csodálkozni, amikor látom az Úr műveit, amikor hallok valakit az evangelizációról vagy egy szent életéről beszélni, vagy amikor látom, milyen sok jó ember van: érzem a kegyelmet bensőmben, vagy semmi sem mozdul meg szívemben? Meg tudom-e hallani a Lélek vigasztalásait, vagy bezárkóztam? Tegyük fel magunknak a kérdést, mindnyájan, lelkiismeret-vizsgálatban: Milyen az én hitem? Örömteli? Nyitott Isten meglepetéseire? Hiszen Isten a meglepetések Istene. „Megízleltem” már lelkemben a csodálkozásnak azt az érzését, amelyet Isten jelenléte ad, a hálának az érzését? Gondoljunk ezekre a szavakra, melyek a hit lelkiállapotait fejezik ki: öröm, a csodálkozás, meglepődés és hála érzése.

A Szent Szűz segítsen minket megérteni, hogy minden emberi személyben ott van Istennek, az élet forrásának lenyomata! Ő, Isten anyja és a mi anyánk tudatosítsa bennünk egyre jobban, hogy a gyermeknemzésnél a szülők Isten munkatársaiként cselekszenek. Ez a valóban magasztos küldetés minden családot az élet szentélyévé tesz, és minden gyermek születése felébreszti az örömet, a csodálkozást és a hálát.

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap Asunciónban (Paraguayban) boldoggá avatták a Szentségi Jézusról nevezett Mária Felícia nővért, világi nevén Maria Felicia Guggiari Echeverríát, a sarutlan kármelita rend tagját, akit édesapja „Chiquitunga”-nak hívott, és ma már az egész paraguayi nép így hív. A 20. század első felében élt, lelkesen csatlakozott az Actio Catholicához, és nagy gonddal törődött az idősekkel, a betegekkel és a foglyokkal. Ez a termékeny apostoli tapasztalat – az Oltáriszentség mindennapi vételével – oda vezetett, hogy az Úrnak szentelte életét. Harmincnégy évesen halt meg, nyugodt lélekkel fogadva a betegséget. Ennek a fiatalon elhunyt boldognak a tanúságtétele meghívás minden fiatal – kivált a paraguayiak – számára, hogy életüket nagylelkűen, szelíden és örömmel éljék meg. Köszöntsük tapssal Chiquitungát és az egész paraguayi népet!

Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok! Külön is köszöntöm a Hannoverből, Osnabrückből (Németországból) és a Szlovákiából érkezett zarándokokat!

Köszöntöm az Olaszországban élő romániai közösséget, az ennai, paternòi, rosolini és San Cataldó-i híveket, valamint a Sesto San Giovanni-i kerékpáros csoportot.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír