Az örökbefogadás Dunai János borász és felesége számára sokáig csak egy elméleti lehetőség volt. Huszonhárom éve élnek együtt, de a gyerekvállalás kérdését elodázták, először stabil egzisztenciát szerettek volna. Később már hiába próbálkoztak saját gyermekkel. Végül örökbe fogadtak egy kisfiút. Aztán még egyet. A fél éven belül kétszeresen is apává vált férjjel beszélgettünk.

– Hogyan, mikor fogalmazódott meg bennetek az örökbefogadás gondolata?

– Sokáig nem gondoltuk, hogy végül csak ez az út marad a számunkra. De a biológiát nem lehet kijátszani: mindketten negyven fölöttiek vagyunk, így jártunk. Amikor jelentkeztünk örökbefogadásra, alaposan átgondoltuk, de csak annyira volt része az életünknek, hogy félévente betelefonáltam a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (TEGYESZ), érdeklődni. Számításaink szerint még bőven várnunk kellett volna, amikor jött az első hívás. Azonban az iratanyagból megismertek alapján úgy éreztük, nem tudnánk őt vállalni.

– Miért nem? 

– Korának megfelelően fejlődött és egészségesnek tűnt, de a családi háttér alapján komoly kockázata volt annak, hogy értelmi fogyatékos lehet. Nem éreztük, hogy sérült gyermek gondozása lenne a missziónk életünk végéig – már csak korunkból adódóan sem. Önző módon egészséges gyermekeket szerettünk volna. A TEGYESZ „betegséglistája” egyébként egészen döbbenetes; egy csomó gyerekbetegségről korábban nem is tudtam, hogy létezik. Aki ilyet bevállal, minden tiszteletet megérdemel, de nem biztos, hogy „normális”. Mi mindenesetre vártunk tovább.

Csecsemőre vágytunk, ezért először a 0–6 hónapos kort jelöltük be, de a TEGYESZ-nél jelezték: érdemes lenne tágítani, nagyon kevés az azonnal örökbe fogadható újszülött.

Végül 0–2 éves korra „lazítottuk”, de még így is legalább féléves várakozással számoltunk, amikor – néhány héttel az első felajánlás után – jött a második hívás. A szakemberek ezúttal finoman, de határozottan kérték: döntésünket csak a személyes találkozó után hozzuk meg.

– Miért volt szükség erre?

– Talán érezték: Dominak jó helye lenne nálunk. Nagyon profi és együttműködő csapat dolgozik a megyénkben, akik nem a szülőknek választanak gyereket, hanem a gyereket próbálják a hozzá legjobban passzoló családba illeszteni – hiszen egy csecsemőnek még nincs kialakult személyisége, de egy kétévesnek már igen. A csecsemőotthonban egy tündéri, szőke, kékszemű kisfiú fogadott bennünket. A feleségemet is elbájolta, de nekem szerelem volt első látásra. Domi gyönyörű és egészséges volt, társaihoz képest értelmesebb és fejlettebb is. Születése után rögtön oda került, ami nyilván nyomot hagyott rajta is, voltak elmaradásai: 20 hónapos korában még nem evett darabos ételt. Ehhez képest három hónap múlva már csak házikolbászt volt hajlandó enni.

– Minden ilyen gyors ütemben zajlott?

– Igen. A „próbaidőszak” gyorsan lejárt, és nagyon intenzíven éltük meg. A második alkalommal már kezünkbe nyomtak egy babakocsit is, hogy vigyük el egy játszótérre.

Sosem fogom elfelejteni, amikor a kapun kitoltuk a „nagyvilágba”, és ő szorosan belecsimpaszkodott az ujjamba. Nem szólt és nem csinált semmit – csak az ujjamat fogta, de a szívemet szorította.

A zárt közösségből hirtelen kikerült két idegennel. Látta, mi történik vele, de nem értette, miért. Az is örök emlék, amikor először ült velünk autóban. Korán sötétedett, s ő kétségbeesve sírta-üvöltötte végig az utat a gyerekülésben.

– És amikor végleg kikerült onnan?

– Domi hirtelen érkezett, így gyorsan ki kellett alakítani új életterünket. Kétlakiak vagyunk, Budapesten is van lakásunk, de a borászat a Balatonhoz köt. A TEGYESZ javaslatára felköltöztünk Budapestre, és három hónapig csak hármasban voltunk. Épp túl voltunk a szüreten, így meg tudtuk oldani, hogy ne dolgozzunk. Örökre belém égett, ahogy Domi reggelente a feleségem ölében issza a tápszert, esténként pedig könyvet nézegetünk a Kócos kutyusról. Pár nap után már várta a reggelit és a könyvet. Kialakultak kis rutinok, amibe belekapaszkodhatott. Az elmaradhatatlan délutáni közös „apás” sétáinkon megtanult lépcsőzni, megismerkedett az állatokkal, és rajongásig beleszeretett a járművekbe. Húsz hónapig semmilyen plüss állatkát nem választott magának, a tőlünk kapott kockásfülű nyuszival viszont elválaszthatatlanok lettek. Gyönyörű, nagyon különös időszak volt…

– Mit szólt hozzá a környezetetek?

– Mindenki velünk örült. Domi személyisége egyébként is mindenkit megfog, könnyű elfogadni őt. Az intézetben is a dolgozók kedvence volt. Amikor az elején pár órára elvihettük onnan, igyekeztünk személyes találkozókat összehozni a legközelebbi családtagokkal. De volt, aki nem tudott róla, így egészen megható jelenetekre is sor került. Apósom távolabb él tőlünk, és nagycsaládból jön, ezért azt gondoltuk, számára fontos a vér és a név továbbvitele, reakciójától kicsit tartottunk. Amikor meghallotta a hírt, kis időt kért. Pár percig nem szólt semmit, aztán hirtelen könnyes lett a szeme...

– Hamarosan jött egy újabb telefon…

– Dominak testvére született. Negyven fölött már annak is örül az ember, hogy végre van egy gyereke. Viszont mi már korábban is sokat tépelődtünk azon, mi lenne jó Dominak: ha egyedül van, vagy ha testvérével együtt nő fel. Bár maradt bennünk némi bizonytalanság – leginkább amiatt, hogy Domi túl hamar kapott „konkurenciát”–, de úgy gondoljuk, jól döntöttünk.

Van egy fénykép arról, amikor Dani mózeskosárban hazaérkezik, és Domi odamegy hozzá. Az a tekintet, ahogy egymásra néztek és megfogták egymás kezét – mindent elmond róluk.

Az első hetek fényképeit egyébként többször kielemeztük. Az intézetben eltöltött idő Daniban valamiféle depressziót alakíthatott ki. Egyetlen fényképen sem mosolyog, kissé üveges tekintettel néz, s ez még a hazaérkezése után is így volt pár hétig, de azon a közös képen ő is mosolyog. Azóta egyébként úgy élnek egymással, ahogy minden más testvérpár. A feleségem szerint a saját gyerekek valószínűleg nem sikerültek volna ilyen jól.

– Mit tudnak a testvérek magukról és egymásról?

– Még nem foglalkoznak vele. Domi márciusban lesz négy, Dani még csak kétéves, most kezd beszélni. Nem szabad sokkolni őket, hanem szép lassan bevonni őket a maguk szintjén, például egy mese kapcsán. Néha már most úgy igyekszünk kanyarítani a történetet, hogy érintsük a témát, de látszólag egyáltalán nem érdekli őket, nem is kérdeznek rá. Domi intenzíven emlékszik a hármasban töltött budapesti időszakra, de az azt megelőző időkre egyelőre nem – például hiába említjük meg neki a gondozók nevét, teljesen bezár. Egyetlen egyszer „árulta el magát”; azt mondta: „volt olyan, hogy nem volt Kákomi” (ez a kockásfülű nyuszi beceneve).

Nemrég a tágabb családban született kisbaba, s bár Domi látta a növekvő pocakot, a kisbabát és a szoptatást, soha nem tett fel semmilyen kérdést, nem érdeklődött a saját születése vagy a babakoráról hiányzó fényképek iránt sem. A TEGYESZ-től azt a tanácsot kaptuk: ne féljük, majd tudni fogjuk, mikor és mit kell mondanunk. Lesznek helyzetek – mint minden családban – amikor elfáradunk, kiborulunk, nem tudunk jól reagálni, de általában tudni fogjuk kezelni a helyzeteket. Ebben bízunk. És közben készülünk arra is, hogy majd megismerhessék a vér szerinti anyjukat és a többi testvérüket.

– Hogy élted meg a hirtelen jött, kétszeres apaságot?

– Bár régóta foglalkoztatott az apává válás, nem volt könnyű, mert nem volt benne gyakorlatom. Az elején figyeltem magam, mennyire vagyok suta apaként, de hamar elmúlt ez a feszengés. Eleinte mindentől féltettük, de ez is elmúlt.

Nagyon intenzíven részt veszek a gyerekek körüli teendőkben. Saját vállalkozásban dolgozom, így megtehetem – vannak is nagy elmaradásaim a munkában, de most ez fontosabb.

Nem szabad elszalasztani, mert nagyon hamar elmúlik. Domi életének első része számunkra kimaradt – a feleségemnek ez nagyon hiányzik, de én nem igazán foglalkozom vele. Úgy érzem, mintha mindig is velünk lett volna. A gyermekotthonban és a szakszolgálatban csak nők dolgoznak, így korábban Domi nem nagyon látott férfit, legfeljebb járókelőket vagy munkásokat. Sokáig nem volt hajlandó megnevezni a feleségemet. Én viszonylag hamar apa lettem – először „pa”, majd „apa” –, de a feleségem sokáig csak „te” volt. De ez nem róla szólt, s azóta már ő is „anya” lett.

– Neked nem voltak félelmeid, kudarcélményeid?

– Én leginkább azon aggódtam, milyen lesz a testi elfogadás. De hamar megoldódott ez is. Viszont Dominak valóban nem egyszerű ez, hiszen neki sokáig kimaradt az ölelés. Kezdetben el is zárkózott tőle, de most már ő is kezdi érezni, milyen fontos. Dani viszont kezdettől fogva megkapta. Ráadásul most intenzív anyakorszakban van, másfél méterre nem hajlandó eltávolodni a feleségemtől, és ilyenkor más nem is kell. De azt hiszem, ez sem szokatlan. Az alvás két éve hiányzik. Domi nagyon jó alvó, Dani viszont minden éjszaka többször felébred. Ebben is érezzük, nem vagyunk már fiatalok. Idős szüleink vannak, akik nagyon igyekeznek, de mégsem terhelhetjük le őket túlságosan. Tulajdonképpen mi vagyunk nagyszülő korban. Nekünk már arra kell felkészíteni a gyerekeinket, hogy viszonylag hamar magukra fognak maradni – ezért is jó, hogy számíthatnak egymásra, amikor mi már nem leszünk.

Mindenkinek mondom: ne kapkodják el a kérdést, de ne is odázzák el, ahogy mi tettük!

Kép: Antal-Ferencz Ildikó

www.kepmas.hu