Egy határon túli kis faluból jött, viszont annál messzebbre jutott. Az önállótlanság akadályait legyőzve ma már boldog férj, apa és a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője. Papp Szabolccsal a fogyatékossággal élő emberek világnapja alkalmából beszélgettünk.

Szabolcsnak 5 hónapos korában úgy adták be a gyermekbénulás elleni oltást, hogy épp lázas beteg volt. Ennek következtében deréktól lefelé részlegesen lebénult, és ma kerekesszékkel közlekedik.

Szerencsés vagyok, szerető családba születtem és gyönyörű környezetben nőttem fel.

– A Székelyudvarhelytől 10 km-re fekvő Máréfalváról jöttem – kezdi Szabi. – Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legkisebb. Nehezített élethelyzetem ellenére is aktív, eleven kisgyerek voltam. Ugyan nehezen fogadtam el a sérültségem, mégis azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, ugyanis egy szerető családba születtem és gyönyörű környezetben nőttem fel. Sem a szüleimnek, sem pedig a testvéreimnek nem volt azelőtt semmiféle információja, vagy személyes tapasztalata a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban, és talán pontosan ezért bántak velem úgy, ahogy: egyenlő félként, akinek ugyanúgy ki kellett vennie a részét a házimunkából. Semmiben nem kivételeztek velem, nem féltettek túl és nem adták a kezem alá a dolgokat.

Akkoriban ott, ahol élt, nem lehetett kerekesszéket sem felíratni, sem pedig vásárolni, ezért Szabolcs eleinte mankóval közlekedett, majd, amikor az egészségi állapota ezt már nem tette lehetővé, néhány évig négykézláb „járt-kelt” a lakásban és az udvaron is. 

– Ez egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Amikor vendégek jártak nálunk, nem szívesen mutatkoztam előttük, annyira kellemetlennek éreztem, hogy négykézláb mászok. Iskolába kétkerekű szekéren vittek a testvéreim, hazafelé pedig az osztálytársaim húztak haza. Emlékszem, amikor egy alkalommal egy idős úr kiabálta utánam, hogy nem szégyellem magam, amiért velük húzatom magam a dombos vidéken? Nem mertem visszaszólni és nagyon rosszul esett a megjegyzése. Így végeztem el az első 4 osztályt, de az előbb említett közlekedési nehézségek miatt utána ki kellett hagynom 3 évet. Végül egy kedves, mozgássérült óvónéni, Magdi néni figyelt fel rám és ő szorgalmazta, hogy iratkozzak be egy esti iskolába Udvarhelyen, amit aztán meg is tettem, így meglett a 8 osztályom.

Az önállóság megnyugtatja az ember lelkét.

– 12-13 éves koromban megkaptam az első kerekesszékemet, aminek nagyon örültem, mert végre ki tudtam mozdulni, kinyílt előttem a világ! A kerekesszék olyan, mint egy cipő, lehet nélküle is létezni, de vele határozottan könnyebb. Úgy gondolom, szerencse, hogy nem 40-50 évvel ezelőtt éltem, mert nem azt mondom, hogy kevésbé lettem volna boldog – hiszen a boldogság nem ezen múlik –, de az önállóság megnyugtatja az ember lelkét. Ennek ellenére is elmosolyodom sokszor, ha az elmúlt időkre gondolok, arra, ahogy lovaskocsin mentem az unokahúgomért az iskolába. Mintha csak egy kosztümös filmben éltem volna. Egy modern kori Huckleberry Finn vagyok, igazi kalandos gyermekkorral a hátam mögött.

„Megtanultam magam boldogulni”

Mint meséli, 20 éves koráig a szülői házban élt, de folyamatosan kereste a lehetőségeket, mert önálló életre vágyott. Talált is egy önkéntes munkát: Garára mehetett dolgozni egy református parókiára, ahol 1 évet töltött és értelmileg akadályozottak mellett dolgozott, mint önkéntes. Cserébe szállást és ellátást kapott. 

– Ki sem kértem a családom engedélyét, mert féltem, hogy esetleg lebeszélnek, ezért egyszerűen csak bejelentettem nekik, hogy elmegyek. Aggódtak, de támogattak. A parókián töltött idő alatt sem hagytam abba a kutakodást a további lehetőségek után, hiszen tudtam, hogy az 1 év letelte után mennem kell. Rátaláltam egy szegedi civil szervezetre, akiknél végül megkezdődött a tényleges önállóságom. Egy viszonylag nagy városba költöztem, szobát béreltem és dolgoztam. Itt kellett először egyedül gondoskodnom magamról, és mivel akkoriban még nem jártak alacsonypadlós tömegközlekedési eszközök, így több kilométert tekertem naponta. Annyiban megkönnyítették a helyzetemet, hogy arra az időre, amikor mentem dolgozni és vissza, betettek egy-egy akadálymentes járatot számomra.

Amint elmondtam, hogy kerekesszékes vagyok, falakba ütköztem.

– A civil szervezetnél töltött munkám során tulajdonképpen mindenes voltam. Kerekesszékeket javítottam, tolerancia napokra jártam (ma már inkább érzékenyítésnek hívják), vagy ha fél évente egyszer nyilatkozni kellett, mindig engem küldtek. Ha úgy vesszük, talán akkoriban is már szóvivő voltam, csak még nem tudtam róla (nevet). Közben folyamatosan kerestem az albérleteket, szerettem volna egy kis garzont kibérelni. Sajnos senki nem adta ki nekem, hiába volt akadálymentes. Amint elmondtam, hogy kerekesszékes vagyok, falakba ütköztem. Volt egy eset, amikor nem szóltam előre és amikor az ajtóban meglátott a tulaj, annyira meglepődött, hogy azt mondta, azonnal le kell ülnie. Persze ígérte, hogy később majd visszajelez, hogy megkaptam-e a lakást, de azóta is hív. Végül egy kedvező hitel segítségével sikerült lakást vennem.

„A Nem Adom Fel lett az én második családom”

A Nem Adom Fel Alapítvány 2006 óta működik, Szabolcs 2007 óta a csapat tagja. Egy Szegeden tartott előadásuk során ismerkedett meg az alapítvány elnökével, aki elhívta hozzájuk dolgozni. 

– Megmásztam a szamárlétrát, eleinte önkéntes voltam, majd érzékenyítő, most meg már szinte mindent csinálok. Tréningeket tartok, érzékenyíteni járok, táborokat szervezek, nyilatkozom. Mivel a vezetőséghez tartozom, ezért főállásban dolgozom, bár én úgy mondanám, hogy ez már egy „tripla-állás”. Persze valójában sokkal több annál: a NAF az én második családom (mosolyog).

Ugyan teljesen különbözőek vagyunk, mégis olyannak fogadjuk el és szeretjük a másikat, amilyen.

– Az alapítvány előtt volt egy másik állásom is, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki gyakorlatozott, mint szociális munkás. Gyorsan pörögtek az események, ugyanis a következő év májusában már meg is kértem a kezét és hamarosan érkezett az első baba. Mondhatom, hogy szerelem volt első látásra: szerénységével és jóságával azonnal levett a lábamról. Ugyan teljesen különbözőek vagyunk, mégis olyannak fogadjuk el és szeretjük a másikat, amilyen. Velem ellentétben ő nem ilyen „jövős-menős”, inkább akkor érzi biztonságban magát, ha nem kell elhagynia a Szeged táblát (nevet). Más a zenei ízlésünk is, más színeket kedvelünk, egyszerűen mindenben különbözünk, de talán pont így van ez jól. Természetesen össze kellett csiszolódnunk, sőt, 13 év után is még a mai napig csiszolódunk. Mindig vannak új kihívások, amiket le kell küzdenünk, vagy nézetkülönbségek, amikor nem értünk egyet, viszont tudunk egymásnak megbocsátani. Fontos továbbá, hogy megtanuljunk elengedni is. Nagyon-nagyon szeretem őt, és ma nem lennék az, aki vagyok, ha ő nem állt volna mellettem.

A legnagyobb lánya, Emma 10 éves és Szabolcs szerint egy az egyben az édesanyja, mind kívül, mind belül. Nóri 7 éves, ő kiköpött apja, Ákos (5) pedig a kakukktojás, tulajdonképpen ő egy kis mix. 

– Jó gyerekek mind. Néha persze szófogadatlanok, elevenek, de szerintem ennyi kell. Kettőnk közül én vagyok a szigorúbb, hamarabb felemelem a hangom.

A sérültséget a kicsik teljesen természetesen kezelik. Ákos most abban a korban van, hogy minden héten más akar lenni, ha felnő, legutóbb azt mondta: „Apa, ha nagy leszek, kerekesszékes leszek”. Ugyanis számára a szék nem bír semmilyen negatív jelentéssel, hozzám köti, tudja, hogy az életem része és én ezzel az eszközzel együtt vagyok teljes. Amikor a gyerekek rajzolnak, akkor az apaképet mindig a kerekesszékkel szimbolizálják, mert úgy kézzelfoghatóbb módon tudják kifejezni magukat. Olyanok szeretnének lenni, mint én, és ahhoz a kerekesszék is hozzátartozik. Ebből is látszik, hogy mennyire természetesen tudják kezelni a másságot.

„Gyermeket nevelni a legnehezebb és egyben legszebb dolog”

Büszkélkedve meséli, hogy a gyerekei imádnak kergetőzni vele és nagyon ügyesek.

– Úgy találják meg az arany középutat, hogy el is tudjam őket kapni, de mégse. Amikor a lányok kicsik voltak, egyiküket a lábtartómra fektetett babahordozóban vittem, a másikuk pedig mellettem jött. Sosem szaladtak el tőlem, vagy ha mégis, nem voltak annyira gyorsak, hogy ne tudjam elkapni őket. Mindig tudják, hol a határ. Megtanítottam őket arra is, hogy menet közben a nadrágomat fogják, és Ákos hiába 5 éves már, néha még mindig a nadrágomba kapaszkodik. Egy zebrán való áthaladásnál pedig az ölembe ültettem őket, amikor már kinőttek a babahordozóból.

Mivel a munkája miatt Szeged és Budapest között ingázik, a felesége van többet a gyerekekkel. Mégis, amikor otthon van, igyekszik kivenni a részét mindenből. 

– Olyankor én viszem őket óvodába, iskolába, néha Pestre is felhozom őket, vagy nyaranta a Nem Adom Fel táborban töltünk el egy hetet együtt, Debrecenben. A munkát megosztjuk, a feleségem feladata a gyerekekkel való tanulás és a vasalás, én inkább a tipikus férfimunkákban jeleskedem, de például hajfonásban is verhetetlen vagyok (nevet).

A lányok integrált általános iskolába járnak, ahol vannak épek és sérültek egyaránt. Az óvoda viszont nem integrált és ott a kicsik eleinte mindig a csodájára járnak, amikor meglátnak engem. Viszont mivel látják, hogy a gyerekeim természetesnek veszik a kerekesszéket, ezért egy idő után számukra is természetes lesz. Volt olyan szomszédom, aki azt mondta: nagyon örül, hogy odaköltöztünk, mert az ő gyerekei úgy nőnek fel, hogy látják, vannak kerekesszékes emberek, akik képesek a teljes életre és saját családjuk is lehet. A család ugyanis a legnagyobb áldás az ember életében!

Szöveg: Ivanova Daniela

fotó: privát

https://csalad.hu